Szeretnék elmesélni egy történetet, ami megtörtént eseményeken alapszik, és arról szól, hogy talán még vannak olyan emberek a Földön, akik példát mutathatnának a világnak emberségből, becsületből, és abból, hogy mitől kéne különböznünk nekünk embereknek adott esetben az állatias ösztönlényektől...
Mondhatnám, hogy ez a nap is úgy
kezdődött, mint a többi, reggeli keléssel és monoton cselekvések sorozatával,
amelyek azt jelzik, hogy újabb eseménydús napra virradt, de nem teszem, mert ez
ebben a formában nem állná meg a helyét. Sőt! Ez a nap bizarabbul
kezdődött, mint a többi. Egészen pontosan egy telefoncsörgésre sikerült
feleszmélni, ami a vezetékes telefon aggasztóan korai csörgése volt. A telefont
anyu vette fel, és hangjából ítélve nem hallhatott túl jó híreket, célzok itt az
"Úristen", "Jesszus", és hasonló izgalmas szóvirágokra, amik csak úgy feltörtek
belőle első sokkélményének jeléül.
A telefon letételének jelzéséül szolgáló
kapkodó kattanás jelezte, hogy a beszélgetés véget ért, majd zaklatott zörgetés
az ajtómon, és a nevem ismételgetése törte meg az álmos szombat reggel csendjét.
Miután jeleztem, hogy ébren vagyok jött a hidegzuanyként érintő kérdés, hol a
pénztárcád? Eleinte nem tudtam hová tenni a dolgot, ezért rutinosan azt feleltem
a farzsebemben. Jött is a gyors visszakérdezés, biztos vagy benne? Megnéznéd?
Persze, hogy biztos, meg is nézem, na, hát mondtam én hogy itt v.. Atya világ
hol a bánatban van a pénztárcám?! - kaptam ekkor már én is idegbajt, mondanom
sem kell reggeli álmosságom a pillanat tört része alatt foszlott tova és pattant
ki a szememből jelezvén, hogy kitisztult a fejem és már nem is kell annyira az a
reggeli kávé, hogy feleszmélhessek totál kómámból. Na, jó, nyugalom, csigavér,
biztos van ésszerű magyarázat mindenre, - de hol a pi*** - feltéptem az ajtót.
Miért mi van?! Hol a pénztárcám? Ekkor jött az éles válasz, most hívott JÓTEVŐ a
középső házból, hogy reggel a piacra menet megtalálta az irataimat, és ő hívott
az imént, hogy fáradjak át értük. Irataimat? De mi csak a személyim? Ott van
minden? Jézusom a fél életem a tárcámban volt... A pénz, a bankkártya, akkor azt
le kell tiltatni, a diákom, a személyim, az egészségpénztáros kártya, a ..., meg
a ... és még a... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Gondoltam kész vége ennyi ez egy
vagyon és egy élet lesz, mire mindent pótolni tudok majd. Hullasápadtra
váltottam egy pillanatra, de anyu sikerese visszarázott az életbe történetesen
azzal, hogy remek krízishelyzet-kezelő érzékével felmérte a lehető
"legideálisabb" viselkedésmódot, miszerint jól nekem esett, hogy ő ezt ugatja
már évek óta, hogy ne a farzsebembe... és az övtáskát ne hátra... és milyen
felelőtlen és bla bla bla bla... Egy idő után csak arra tudtam koncentrálni,
hogy miben viszi most ez előre a történetet? Segít, ha kiadja a dühét? Igaza
van, persze, hogy igaza van, anyunak mindig igaza van, ha nem akkor is. De ha
ordibál, és elhord mindennek attól változik valami? Visszasétál hozzám a
pénztárcám? Vagy az idő kereke terem előttünk, hogy jól megpörgessem, és mindent
visszacsináljak? Ó, hát ezt én nem hinném. Akkor irány a középső ház, lássuk
miből élünk gondoltam. Villámgyors öltözködés, fésülködés nélküli haj
összegumizás, cipő fel és tünés. Út közben próbáltam értelmes válaszokat kihúzni
anyuból, hogy mégis mit mondott neki JÓTEVŐ milyen iratom van nála pontosan,
vagy az egész tárcám? Esetleg létezik az a lehetetlen csoda, hogy talán egy
forint sem hiányzik és minden megvan? Na, jó kár találgatni nem jutunk egyről a
kettőre, inkább várjuk ki mi lesz a vége gondoltam. Felcsöngettünk, illedelmesen
bekopogtunk, köszönés, persze a tekintetem egyből az asztalra tévedt, ahol
megláttam az én drága - jó koszos - rózsaszín pénztárcámat a maga kis
rágómaradványos csücskével. (Ja, igen ez egy külön story, voltam olyan
tehetséges, hogy zsebkendőbe csomagoltam használt rágómat mondván ne csak úgy
hanyagul elhajítsam a nagyvilágba, majd miután ilyen remekül becsomagoltam
betettem a táskámba a tárcám mellé... Gondolom, nem kell sok szót fecsérelnem
arra, mi történt ezek után a zsebkendőben lévő exrágómmal és a pénztárcámmal,
mikor kölcsönhatásba kerültek egymással...) Szóval ott volt az asztalon
látszólag érintetlenül, körülöttem a világ pedig valami nagy zajos "izé" volt,
kevésbé sikerült odafigyelnem a fejmosásra, inkább az foglalkoztatott, hogy
minél előbb a kezemben tarthassam a tárcám és leltárt tarthassak mekkora a baj.
Valahogy nagyon éreztem, hogy ez az én napom, és mikor kézhez kaptam
elveszettnek hitt tárcámat, majd belekukkantottam, rájöttem, hogy a megérzésem
nem csalt, nem hogy egyetlen iratom, de még egy forint sem hiányzott belőle!
Több szempontból elmondhatom magamról, hogy valaki ott fent, nagyon vigyázott
rám azon az éjszakán, mikor voltam olyan looser, hogy farzsebemen lévő
pénztárcámmal padtámlára ültem, majd nem vettem észre, amint a zsebem teljes
tartalma a pad mögé zuhant. Gondolkozzunk csak el, mekkora volt az esélye annak,
hogy a pénztárcám egy virágágyás kevésbé jól látható helyén landoljon, ahol
egyrészt rejtőzik az illetéktelen kezek elől, másrészt tompa puffanása
következtében én sem hallom meg, hogy valami "kiesett belőlem"? Ez még csak az
egyik fele. A másik; mekkora volt annak az esélye, hogy JÓTEVŐ a piacra menet
pont ott áll meg rágyújtani a pad előtt, pont lepillant a földre, és pont ő, aki
csak addig nyitotta ki a tárcát, míg megbizonyosodott róla, hogy kinek a
tulajdona, majd becsukta és hozzá nem nyúlva mielőbbi gazdájához való
visszajuttatásra szánta? Valljuk meg igen csekély, megközelítőleg egy a
milliárdhoz. Ezek után azt érzem, ez a minimum, hogy szenteljek a történetnek
egy naplóbejegyzést, másrészt, hogy kifejezzem határtalan hálámat JÓTEVŐ-nek,
aki igenis bebizonyította azt, hogy vannak még a nagybetűs értelemben vett JÓ
emberek ezen a Földön, akikre érdemes felnézni, akiknek érdemes hálásnak lenni,
és akiktől érdemes rengeteget tanulni, hogyan aludjunk éjszaka nyugodtan a
tiszta lelkiismeretünkkel.
Akkor itt most egy kicsit álljunk meg, és gondolkodjunk el rajta, hogy adott esetben hányunknak fordult volna meg a fejében minimum a pénzt kivenni a tárcából majd maximum az iratokat visszaadni mondván úgy szedtük össze, valakinek csak a pénz kellett belőle, vagy uram bocsá' fogni kivenni a pénzt, a többit a kukába dobni, hogy kit érdekel, bánkódjon az, aki volt olyan szerencsétlen, hogy elveszítette?! Sajnos nagyon kevés az olyan ember, aki őszintén elmondhatná magáról, hogy még csak a gondolattal sem játszana el, hogy milyen csábító a könnyen jött pénz. Persze én sem tartoznék közéjük és valószínűleg nem is tudom, mi tévő lennék egy ilyen helyzetben, visszaadnám ez nem kérdéses, de nem állíthatnám azt, hogy nem fordulna meg a fejemben, hogy megtartom a pénzt. Még ha aztán ez nem is lenne így, de a gondolatok szabadon szárnyalása gyorsabban történik, mint az erkölcsök reakciója.
Ezzel a "kis" bejegyzéssel arra szerettem volna rávilágítani, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok, és egy kicsit nyugodt is. Nyugodt, mert tudom, hogy vannak még JÓ emberek a Földön!
!BéKe!
