Néha elgondolkodom ilyen ”apró”
dolgokon, az élet nagy kérdésein, még többször a társas kapcsolatokon. Ez tipikusan
az a téma, ami mindenkit érint élete során legalább egyszer. Jó persze vannak
ez alól kivételek is, de egy átlagember, aki társas lény mindenképpen
foglalkozik a kérdéssel élete folyamán.
Van az a nagy alapigazság, hogy ami nem
lehet a miénk, nekünk mindig arra van a leginkább szükségünk. Na, valahogy én
is így vagyok ezzel, ami talán nem sajátságos probléma, mert látom a
környezetemben is sok-sok emberen, hogy hasonló cipőben surrannak, mint ahogyan
én is. Mi lehet vajon ennek az oka, kérdem én? Talán az, hogy fel tudnánk mögé
sorakoztatni egy rakás közhelyet, mint pl.: „ A szomszéd kertje mindig zöldebb.”
vagy „ A tiltott gyümölcs édesebb.” és társai… Már csak az az örök
megválaszolatlan kérdés marad, hogy MIÉRT?
Sokszor eltöprengek azon, milyen is
volt, amikor volt mellettem valaki. Valaki, aki fogta a kezem, akinek
elmondhattam, ha valami bántott, azt is, ha valaminek örültem, azt, hogy mi
fáj, mi zavar. Volt kire támaszkodni, aki a bajban velem volt, akihez
odabújhattam, ha megértésre vágytam, vagy szeretetre, törődésre, ilyesmi. Amikor
csak feküdtem a karjaiban és nem gondoltam arra, mennyire jó itt most nekem, és
hogy milyen nehéz lesz majd ezek nélkül az apró kis dolgok nélkül az élet. Mert
valljuk be, sokszor van, hogy egy-egy szép pillanatban azt kívánjuk; Bárcsak
soha ne érne véget! DE! Soha nem jut eszünkbe ott akkor igazán értékelni azt a
percet, órát, hetet, hónapot, vagy akár éveket, amiket boldogságban eltöltünk
valakivel, mert egy idő után annyira rutinszerűen természetessé válik a
boldogság, hogy fel sem merül a szép időkben azon töprengenünk, hogy mi lesz ha…
hiszen miért is rontanánk el azzal a pillanatnyi örömöt, hogy elcsúfítjuk
ilyesfajta negatív gondolatokkal?! Teljesen jogos. Én is csak most elmélkedem
ezeken a dolgokon, most, hogy annyira egyedül érzem magamat ebben a csúnya,
gonosz nagyvilágban, hogy alig találok rá szavakat, pedig az önkifejezés nem
tartozik a gyengéim közé, ezt bárki konstatálhatja, aki egyszer is átfutotta a
blogomat.
Nem állítom, hogy az ember
párkapcsolatban nem lehet magányos, mint ahogy az is könnyen előfordul, hogy
valakit barátok tömkelege vesz körül, és még ott a család is, mégis sokszor azt
érzi csak saját maga az, akire igazán számíthat. Érdemes néha megállni egy
kicsit és eltöprengeni azon, hogy vajon amikor igazán szükségünk volt valakire
a bajban, ki az, aki odaállt önzetlenül és megfogta a kezünket? Akinek van,
vagy vannak, ilyen emberek a környezetében az igazán szerencsésnek mondhatja
magát! Én sem panaszkodom ilyen téren, mert nincs okom rá, de azért fordult már
elő velem is nem egyszer, hogy teljesen magam maradtam a szósz kellős
közepében, és csak is rajtam múlott, hogy kikászálódom belőle, vagy hagyom hadd
nyeljen el a sűrű ragacsos trutymó. Azért kellenek olyan pillanatok is az
életünkben, amik megtanítanak küzdeni, meg felállni a földől, ez erősíti az
ember jellemét.
Mit is akarok kihozni az egészből? Talán
csak annyit, hogy ebben a nagy rohanó világban néha igenis vegyük a fáradságot,
hogy lelassítsunk egy percre, és megköszönjük azoknak, akik mellettünk állnak,
azt, hogy igenis ott vannak, és támaszt nyújtanak nekünk az örömteli és a nehéz
pillanatokban is. Én például nem mondom eleget a családomnak, hogy milyen
fontosak nekem, nem is vagyok a szavak embere ilyen téren, mert irtó nehezen
fejezem/mutatom ki az érzéseimet. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
próbálok ezen változtatni, de ha őszintén magába néz bárki is tiszta
lelkiismerettel azt meri mondani, hogy igen én minden nap megölelem az
anyukámat/apukámat/testvéreimet/barátaimat stb., elmondom neki, milyen hálás
vagyok azért, hogy vannak nekem? Elgondolkodtató minden esetre… Nekem az írás
az a mentsvár, vagy ha úgy tetszik kibúvó arra, hogy kicsit kifejezzem a
gondolataimat másként is, mint ahogy az tettekben, vagy kimondott szavakban
megnyilvánul. Én így próbálom a nyilvánosság elé tárni azt, hogy igenis vannak
érzéseim, érzelmeim, tudok sírni, nevetni, örülni, szomorkodni, nem vagyok kőből,
még ha sokszor azt is mutatom, mennyire kemény csaj vagyok. Néha én is megtörök
a sok negatívum súlya alatt. Elvégre emberek vagyunk vagy mi a szösz…
PeAcE
Szigetszentmiklós, 2008. május 23.
