Jelentem újra itt vagyok, frissen de
nem vidáman. A kedvem változatlanul pocsék, azt gondolom, az a stádium áll most
fenn, hogy rajtam egyelőre semmi nem segít. Majd elmúlik, vagy történik valami
hatalmas jó dolog, de az is lehet, hogy nem, akkor maximum így maradok, ahogy
vagyok. Na, nem mintha annyira élvezném ezt az állapotot… Vannak, akik
kifejezetten szeretnek szenvedni, na az pont nagyon nem én vagyok.
Természetesen ma sem marad fő téma
nélkül a bejegyzés, és talán sokak örömére ma a filó adag is terítékre kerül. Eléggé
elgondolkodó hangulatomban vagyok ma, ami talán az éjszakám függvényében nem is
olyan meglepő. ”Jó” szokásomhoz híven, megint képtelen voltam időben elaludni,
lassan ott tartok, hogy ha megpróbálnám, sem menne. Pontosabban ez is történt,
én megpróbáltam magamhoz képest viszonylag korán fél 12-kor aludni, aminek az
lett a vége, hogy hajnali 4-kor még fent voltam. Jogosan merülhet fel a kérdés
ugyan mi a fészkes fenét műveltem 4,5 órán át, és miért nem számolgattam inkább
báránykákat?! A válasz szinte pofon egyszerű, zenét hallgattam, és jól kibőgtem
magam. Ez elég hosszú folyamat nálam, főleg olyankor, mikor világfájdalmam van,
és minden pocséknak tűnik. Amikor nem vidít fel senki és semmi, és effektíve
kívülről ez valami üres hisztinek tűnhet. Koránt sem az, erről biztosíthatok
bárkit, nem vagyok az a hisztis alkat. Csak egyszerűen kezdek kicsit megtörni
az életem terhei alatt, mert én azt gondoltam, hogy ha akkor vagyok kemény,
amikor annak kell lennem, akkor később nem üt majd vissza és nem gyengülök el
jóval a dolgok után. Mondjuk, én tisztában vagyok vele, hogy most azért érzem
magamat ilyen szarul, mert annyira magányos vagyok, hogy ezt kivetítem mindenre,
amire csak lehet… Most megint felmerülhet a kérdés, hogy ha ilyen nagyon okos
vagyok, sőt mi több, még tisztában is vagyok a problémámmal miért is nem vagyok
képes megoldani. De ha már itt tartunk, a depressziósok vajon nincsenek
tudatában annak, hogy betegek, és lenne kiút, ha ő is hozzájárulnának, csak egy
kicsikét? Mégis annyian öngyilkosak lesznek, inkább elmenekülnek a gondok elől,
mert gyengék. Persze nekem egy szavam sem lehet, mert mivel jobb az önpusztítás,
mint az öngyilkosság?! Csak a finomabb verzió ez minden. Sőt ennek tetőfoka a
lélekrombolás, amikor nem fájdalmat okoz magának az ember, vagy roncsolja magát
a drogokkal, piával, gyógyszerekkel stb., hanem amikor lelkileg építi le magát
a nagy csomó negatív gondolatával. Na én most valahol itt járok a
személyiség(vissza)fejlődésem csúcspontján… DE! Tisztában vagyok vele, hogy
majd lesz ez jobb is, és, hogy nem szabad feladni, meg azzal is, hogy másnak
sokkal-sokkal rosszabb. Ezzel csak az, az egyetlen picike bökkenő van, hogy
baromira nem tud vigasztalni. Nekem attól
miért lenne jobb, hogy ha tudom, hogy más dupla akkora kínokat él át, mint én? Nyilván
vannak olyan emberek, akik ettől magukba szállnak, és úgy hessegetik el a
negatív gondolatukat, hogy mások nagyobb negatív dolgai mellett az övékét már
nem is látják akkorának, és akkor rájönnek, hogy jaj, de jó, minden rendben
van, hurrá, az én gondom nem is gond többé. Irigylem az ilyen embereket, nekem
valahogy csak még nagyobb szomorúságot hoz az, hogy tudom másnak még nálam is
rosszabb, akkor csak az ő rossza hozzáadódik az enyémhez és így lesz belőle
orbitálisan, nagyon rossz. Tudom, hogy ezt a gondolatmenetet most
megközelítőleg 10X kell átolvasni, ahhoz, hogy meg is lehessen érteni, de ezt
per pillanat ilyen bonyolultnak is érzem.
Visszatérve a lélekrombolós fonalhoz,
kérdem én hogy élhet vajon a test lélek nélkül? Van értelme lelketlennek lenni?
Manapság sokan adják ezt a látszatot, hogy nekik nincsen se szívük se lelkük,
mert így könnyebben boldogulnak a nagy és csúnya, gonosz világban. De akkor ők
most így boldogok? Vagy, hogy is van ez?!
Már csak magamból kiindulva, - ki másból
ugyebár – ha arra gondolok, hogy valakinek én rosszat teszek teljes tudatom
birtokában, akkor engem megölne az a bizonyos furdalás, nem másé, mint a
lelkiismeretemé. Ja, hogy az nem mindenkinek adatik meg? Vagy túl lehet lépni
rajta, el lehet hallgattatni azt a picike kis belső hangot, ami megakadályozza,
hogy nyugodtan aludjunk? Az, az igazság, hogy én nem akarnék ilyen üres
boldogtalan életet magamnak. Akkor inkább forgolódom, és megbánom, amit teszek
másokkal, ha az nekik rossz, minthogy éljek üresen, csak egy test legyek
érzelmek, lélek, szív, meg boldogság nélkül. Pedig ahogy körülnézek, a mostani
emberek között sokan választják a kék pirulát. Úgy gondolják, miért is legyen
nekem rossz, ha lelkiismeret furdalás nélkül átgázolhatok bárkin, cserébe az én
hasznomért. De vajon aki így szerzi meg a boldogulása kulcsát, az úgy megy be
vele az ajtón, hogy elmondhatja, igen küzdöttem tisztességesen, és most már
nyugodt szívvel élvezhetem a munkám gyümölcsét? Boldog lesz, amikor ül a
kastélyában a kandalló előtt és csak egy jól megtermett perzsa macska lesz az
egyetlen társa, akiben feltétel nélkül megbízhat? Lesz majd párja, aki a
pénzére hajt, és egyik napról a másikra elhagyja egy jobb ajánlatért? Ez lenne a
boldog élet titka? Valóban? Akkor azt hiszem, hogy nem akarok boldog lenni! Így
nem!
PeAcE
Szigetszentmiklós, 2008. május 27.
