Hol is kezdjem? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha egészen a legelején… Szóval tegnap este nem tudtam elaludni, ezért elhatároztam, hogy hajnalban majd jól megnézem a kedvenc idegbeteg mesémet à South Park, aztán utána majd valami zene adóra nyomok és szépen elalszom. Persze ez nem így lett, nyilván én tervezek a sors meg végez (velem) vagy helyettem, mindegy is végül is.
Ott feküdtem a plafont bámulva, túl a két epizódon cseppet sem álmosan. Ekkor jött a világmegváltó ötlet, ó igen én könyvet fogok olvasni és akkor az nekem mennyire nagyon klassz lesz. Ez így is történt, nekiálltam olvasni. Azt hittem körülbelül 1 fejezetre vagyok kalibrálva, aztán már aludni is fogok, mint a kisangyal. Megint nem jöttek be a számításaim, körülbelül a hatodik fejezet háromnegyedénél jártam, mikor azon kaptam magam, hogy nemhogy álmosabb lettem volna, még jól bele is lovaltam magam a sztoriba, és kíváncsian lapozgatok és falom az oldalakat. Jól ismerem magam ilyenkor vagy kínkeservesen leállok, vagy számolnom kell a ténnyel, hogy reggelig fent leszek és ki fogom olvasni az egész könyvet. Mivel fájt a fejem is (valamiért 3 napig egyfolytában fejfájás gyötört esténként, kedves front ezúton is annyira köszi!) tehát úgy döntöttem erős leszek és abbahagyom az olvasást. Pont egy olyan fejezetnél sikerült megálljt parancsolnom, ahol még búcsúzóul kedvesen kifejtette az író, hogy micsoda szenvedélyes módon lett egymáséi az aktuális főhősnő és a nagy tudású professzor, szóval kellőképpen csalódottan álltam neki álmodni, bennem volt a szokásos, na megint itt vagy egyedül az ágyadban és maximum a plüssmacidat ölelheted át, vagy ha leleményes vagy a paplant úgy gyűröd magad alá/mellé, hogy olyan tudatban aludj el, mintha lenne ott melletted valaki. DE NINCS!!! Sajnos…
Meg is lett az eredmény természetesen, ha valaki hát én olyan vagyok aki álmodik, és általában szorosan összefügg vagy az elfojtott vágyaimmal, vagy az utolsó gondolatommal. Szóval sikerült megint Richivel álmodnom… Nem fűznék hozzá túl sok kommentárt a sztori ismét annyi volt, hogy jól megalázkodtam. Az álmom úgy kezdődött, hogy az egyik volt osztálytársammal összefutottam egy parkban, aki lelkesen mesélte, hogy nem fogod elhinni ki költözött a szomszédunkba? Hát a Richie. (A való életben ez a volt osztálytársam és R életükben nem találkoztak, szóval már itt kezdődik a furcsa dolgok kicsit tárháza) Mikor meghallottam a „nagy hírt” rögtön faggatni kezdtem mit tud róla, mi merre hány méter, majd kiderült, hogy egy nagy cégnek lett az igazgatója és rengeteg pénzt kaszál és hú meg ha, én kis hülye meg mit csináltam? Úgy van! Fogtam magam és elmentem a híres neves céghez és jól felkerestem. Na itt lett egy kis kavar a történetben, valahogy teljesen olyan volt R, mint a legutóbbi főnököm a brókerházban. Jó öltönyt viselt, nyakkendő, jól fésült zselézett haj, és szemüveg(!!!). Na mindegy ez csak álom nem is itt van a hiba, hanem hogy már megint miféle butaságokat műveltem… Első körben szinte térden állva zokogtam, hogy bocsásson meg nekem (érted ő nekem?!...) majd ráakaszkodtam és annyira boldog voltam már attól is hogy esetleg a cipője talpát megnyalhatom, hogy az már szinte mesébe illő. Így ébren persze abszurd dolognak tartom sőt ha be tudnék mászkálni a saját álmaimba valószínűleg bementem volna és jól felképeltem volna magam, hogy ember eszednél vagy, mit művelsz itt??? De valljuk meg az őszintét ha nem lennének ilyen nyomorék szánalmas csicska gondolataim, és nem játszanék el időnként azzal a gondolattal, hogy bizony volt olyan periódus (volt…(!)) amikor bizony tényleg az életemet is odaadtam volna, és akkor nem volt büszkeség akkor nem volt ésszerű gondolkodás, akkor nem volt semmi ami én vagyok… Csak ő volt, meg az, hogy mennyire szeret(t)em, és megtartani óvni bármi áron és, és, és… Na jó lapozzunk! Kicsit elragadtattam magam.
Szóval álmomban sikerült megint jó hülyét csinálnom magamból, majd ezek után elmentünk az új házába ami egy régi ház volt gyakorlatilag éppen felújított félkész ilyen-olyan állapotban. Aztán jól kijött a végén megint az álomban, hogy is lett vége a mi szép sztorinknak, ugyanis a szitu annyi volt, hogy ő felajánlotta, csinál valami kaját, el is kezdte csinálni, aztán valami miatt feszültség kerekedett köztünk összevesztünk, ő elrohant a boltba annak címszaván, hogy valami hiányzik a kajába, és soha többé nem jött vissza én meg kétségbeesetten kerestem. Jó persze ez a valóságban nem így volt, de olvasni lehet a sorok közt én azt gondolom. Na, szóval ennyi a nagy sztori, meg az unhappy end…
Azért furcsa, de most, hogy közeleg az a bizonyos ünnep, meg, hogy már egy éve ennek az egésznek kezdek kicsit megint befordulni. Legalábbis érzem magamon, hogy ingerültebb, dekoncentráltabb vagyok és folyton olyan dolgokon jár az eszem, mint a magány, a hiány, és csupa ’szív derítő’ dolog…
