Szerintem a sok gyomorfájásom már nem csak biológiai, hanem pszichés eredetű is...
Ma azon kaptam magam, hogy felkeltem és ahogy meghallottam az első hangokat lentről, belém állt az ideg rendesen. Nem tehetek róla, de folyamatosan spannolom magam... Nem tudok tenni az ellen, hogy ne kelljen végighallgatnom az összes vitát após és a mama közt, hogy ne legyen folyamatos az óbégatás, és hát hogy is mondjam annak is rendszeresen fültanúja vagyok, ahogy a kedves mama éppen emésztési zavarai következtében koncertezik a wc-n... Ez persze így leírva viccesen hangzik, de minden nap ezt hallgatni egyre zavarba ejtőbb, idegesítőbb és undorítóbb...
NEM AKAROK MÁR ITT ÉLNI!!!
Komolyan sokszor a sírógörcs kerülget, hogy mi rosszat tettem, hogy nekem ezt el kell viselnem? Mindig megbánom 100X, hogy miért kellett nekem idejönni, és otthagyni mindent és mindenkit. Aztán eljön a fél 3 és betoppan az egész ÉRTELME! Mert mikor vele vagyok, ezek mind eltörpülnek, legalábbis eddig így volt. De most már észrevettem, hogy sokszor rányomja a hangulatát a közös dolgainkra is, hogy valaki mindig ott van, valaki mindig jobban tud nálunk valamit, valaki mindig beleugat valamibe... Kezdek becsavarodni komolyan, de hová tudnék menekülni? Mikor suli van az oké, korán megyek későn jövök, nem para. De ilyenkor? Mikor amúgy meg tanulnom kéne, de basszameg a gondolataimat se hallom???
Valaki állítsa meg a világot, ki akarok szállni!!!
