Kedves Naplóm!
Furcsa, hogy velem mindig megtörténik az a dolog, mi szerint aludnom kéne, de nem tudok. Mindig olyankor nem megy, amikor másnap szükség lenne az energiára, meg úgy amúgy is… Szóval holnap azaz ma, dolgozom, és nem ártana kipihennem magam. De egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Annyi gondolat kavarog a fejemben, gondoltam, ha kiírom magamból, akkor majd nem gyötörnek tovább, és tudok majd nyugisan aludni.
Első körben van valami ami eléggé aggaszt, de már évek óta igazándiból. Ez pedig az, hogy a családdal valahogy nem tudok annyira érzelemkifejező lenni, mint ahogy azt én valójában szeretném. Ki is fejtem, mire gondolok egészen pontosan. Szóval például egy ölelés. Nem tartana semeddig és nekem is tökre jól esne mégis képtelen vagyok sokszor odamenni és megölelni valakit. Esténként mostanában nagy magányomban sokszor eltűnődöm azon, mit csinálnék másképp, ha az időben visszamehetnék, és az is sokszor eszembe jut, hogy pl. anyuval is hányszor beszélek, vagy viselkedem úgy, ahogy nem kéne, és valójában nem is akarok, általában valami más okból adódó feszültséget sikerül sokszor rajta levezetnem, és ez tényleg nem is szándékos, viszont sajnos gyakran előfordul. És akkor itt jön be mindjárt a másik rémem, a bocsánatkérés. Annyira szerencsétlennek érzem magam, meg nyomoréknak komolyan, mert mégiscsak érdekes ez az irónia, hogy én, aki elég könnyű szerrel fejezem ki a gondolataimat, és általában élek is a magyar nyelv adta lehetőségek sokszínűségével, mégis képtelen vagyok odamenni és azt mondani: Ne haragudj, vagy bocsáss meg! Egyszerűen nem megy. Nem tudom azt sem, hogy ennek mi az oka, pedig 19 éves során kértem már bocsánatot dolgokért, meg a hibáimat is képes vagyok belátni, képességeimhez mérten változtatni is próbálok mindig, de ez az egy szó a bocsánat az már csak ilyen örök mumus nekem. Gondolatban annyiszor lejátszottam már a szituációt, hogy egy-egy ilyen goromba modortalan „beszélgetés” után, amit anyuval néha folytatok, csak szimplán odamenni megölelni és azt mondani neki ne haragudj rám, vagy azt, hogy sajnálom, hogy így viselkedtem. Ez fejben meg is van, és mire oda kerülne a sor, hogy oké akkor valósítsuk meg, olyankor blokk és egy tapodtat sem. Mit kéne vajon tennem, hogy ez megváltozzon? Valamiért olyan érzés van bennem, hogy nem szabad, hogy bárki rájöjjön, hogy én is érző lény vagyok, mert amint támadási felületet hagyok az érzékenységem által, ott meg is fognak támadni amilyen mélyen csak lehet. Valamelyik nap is olvastuk anyuval közösen a hot-dog profilomat, ahol a nekem fontos emberi tulajdonságok mezőben az első kettő helyen ez állt: ŐSZINTESÉG, Tisztelet. Erre anyu kicsattant, hogy na igen elvárom, hogy engem tiszteljenek, de én viszont már annyira nem. Ez azért cáfolandó, sok ember van akit tisztelek, és becsülök, meg büszke vagyok rá, vagy arra, hogy ismerem, és bármi nemű kapcsolatban is állok vele, azonban anyut valahogy annyira nem tudom, mint ahogy azt kéne. Ennek van több oka is, amire most nem térnék ki, mert nem tartozik senkire, ha meg neki mondanám elintézné azzal, hogy rámondaná nem így volt, én emlékszem rosszul és csak újabb vita forrása lenne a dolog. Az meg nem hiányzik, marjuk egymást így is elég szarság miatt, amik ráadásul még értelmetlenek is sokszor. Épp ezért nem akarom felsorolni a hibáit, amiket én látok annak, mert csak sértésnek venni, nem éppen arról híres, hogy bírja a kritikát. Viszont azt igényelné, hogy dicsérjék a jó oldalát is, és általában ez az ami elmarad. Pedig van jó oldala is! Ezt biztos forrásból tudom, tapasztalat! :P
Olyan ez kicsit, mint mikor gyerekneveléskor evidens, hogy ha ötöst hoz haza, meg ha jól viselkedik, szóval jó gyerek, de ha rosszat tesz megszidjuk. Holott a helyes az lenne ha a pozitív dolgok is éppoly nagy hangsúlyt kapnának akár a negatívak. Hogy a gyerkőc – vagy esetünkben anyu – érezze azt, hogy a negatív kritika is lehet építő kritika, és nem feltétlen arra irányul mindig, hogy megbántsuk vele az illető személyt.
Tudom, most sokaknak felmerül a kérdés, ha ilyen baromi okos vagyok, miért nem teszek én is éppen úgy, mint ahogyan ezt itt nagy ész osztás közepette leírom. Megmondom miért, mert én is ember vagyok, tele hibákkal és az egyik nagy, sőt óriási gigantikus monumentális hibám ez, ami ellen folyton csak küzdök és küzdök, és rendszerint alulmaradok – de nem adom fel! – az pontosan ez, hogy képtelen vagyok kimutatni az érzelmeimet. Kapcsolati téren sínylettem is már meg ezt, és kellett jó pár pofon mire megtanultam, de még így is van mit okulnom. Csak az a bökkenő, hogy míg kapcsolatok jöhetnek-mehetnek, addig családból nem lesz másik! Ami van azt kell megbecsülni, és megtanulni kimondani: szeretlek, bocsánat, sajnálom addig, amíg még nem lesz túl késő.
Ha valakinek van valami jó egyéniség fejlesztő jó tanácsa, az nyugodtan kommentezhet, mert nagyon érdekelne a dolog, hogyan is válhatna belőlem jobb ember.
Ma hajnalra ennyi és ami a legfontosabb:
PeAcE!!!
2008. február 11.
