WBPG

Homlokon csókol az elmúlás
Szívembe égeti az Idő örök magányát
Felesleges minden szó, minden érzés
Szívem minden egyes elhullott vércseppje
S lassan végigcsordogál lelkem keresztfáján
Megfeszít az érzés
Angyalok sírnak a felhők szélén
Márvány könnyeik arcomra égnek
És a fájdalmak életre kelnek
Árnyként suhannak szellemek a szélben
Rideg dalukban ott a végítélet
Üvegkoporsóba rejt a néma sötét éj
Testem a hideg Hold fényében ég
Sok ezer csillag hullik le az égből
Sok ezer lélek hal meg a szerelemtől
A rózsabokor körülölel, tüskéi húsomba mélyednek
Kiserkenő vérem lassan csordogál a földre
Szememben álmodik ez a halott világ
Melynek mélyén újjáéledhet a vágy
Álmomban szirmot bont a szerelem virága
Majd hirtelen megfagy, engem a Remény ismét elhagy
Szertefoszlik a kép az igaz fájdalom megérint
Koporsóm ismét magába zár
Lágyan simogat a hajnali fény
Térdre kényszerít a sok fájó emlék
Az idő lejárt, a homokóra többé meg nem fordul
Egy gyönyörű angyal síromra borul
Véremet a föld visszaadja
De sebektől szenvedő szívemet soha nem fogja
A hideg őszi szél halott testembe vág
A rideg valóság mindig is fájt
Sírhantom felett a rózsa nekem nyílik majd
Hogy néha feljőve sírom magányából leszakítsam azt
Emlékezve arra, mikor még volt értelme a szerelemmel vívott harcnak
S szemem lassan lecsukódik, testem a fekete földdel eggyéválik
A Szerelem Temetője, magába zár engem is örökre.