WBPG

 Miért fordul elő olyan, hogy valaki csak úgy spontán elsírja magát? Nincs semmi különösebb konkrét kiváltó ok, csak egyszerűen jön magától az a fojtogató érzés, hogy te jó Isten nekem most sírnom kell, és tényleg el is törik a mécses abban a szent pillanatban. Nos valami ilyesmi történt most velem, azaz egészen pontosan EZ volt… Tegnap óta rossz hangulatomban vagyok, annyi minden bánt, hogy az nem igaz… Az utóbbi időkben rengeteget tépelődöm az életemen, másokén, a világ dolgain, érzéseken, színeken, illatokon, mindenen. Egyfajta külső szemlélője lettem saját magamnak, és a világnak ami körülvesz. Nagyon furcsa érzés! Sőt bizarr… Valamiért azt érzem, hogy nem elég jó, de nem tudom hogy mi nem, és miért nem, csak egyszerűen érzem, hogy nem és kész.
 Ma hazafelé a buszon, titokban az ablak felé fordulva elmorzsoltam egy könnycseppet olyasvalakiért, akiért már réges-régen nem szabadna… Egyre többször kapom azon magamat, hogy mindenről eszembe jut, és mindent hozzá kötök. ANNYIRA HIÁNYZIK :’( Én komolyan próbálok erős lenni, és túl lépni, de belül olyan üresnek érzem magam… Mintha halott lélek lennék egy élő testben… Néha annyit hazudom, hogy túl vagyok Rajta, és jó nekem így, hogy magam is elhiszem, és olyankor őszintén boldognak érzem magam. Utána mindig fájdalmasan hasít belém a gondolat, hogy mégis ki a fenét akarok átverni? Őszintén pont azt szeretném akit nem tudok: saját magamat! Vajon eszébe szoktam jutni neki is? Annyit mint ő nekem? Vajon érzi a hiányomat, és bántja, hogy hazudott nekem? Talán már van is valakije aki mindezt feledteti vele? Én miért nem tudok megnyílni? Szánalmasan érzem magam komolyan! Van két menedékem, mikor kiszakadok a gondjaimból, az egyik a suli, amit nagyon élvezek és végre érzem, hogy hol a helyem és szeretem, amit csinálok, a másik pedig a barátok és velük a buli. Olyankor valaki egészen más vagyok, aki szeretnék lenni.
 Nagyon szégyellem magam. Azért mert színjátékot játszom. Talán ez csak védekező mechanizmus, talán tudatosan zárom ki a külvilágot a gondjaimból, de őszintén… Ki tudna ezen segíteni? Azt gondolom, egyedül csak ÉN… Hiába minden jó tanács, hiába, hogy fogják a kezem, hogy mindenki mellettem áll. Ez nagyon jó! De nem elég… Bennem kéne megváltoznia valaminek. Azt hiszem türelmetlen is vagyok… 2 hónap, az még nem sok idő, hogy begyógyuljanak a sebek. De máris több, mint szeretném. Miért van az, hogy az eszemmel tudom és értem, hogy VÉGE, és azt is tudom meg értem, hogy nem ér annyit az egész, hogy még most is szenvedjek. Mégis szenvedek… Nem akarok, de muszáj. Mert nem tudok mást tenni, hiába akarok. Én mindig olyan erős voltam, vidám, talpraesett… Hol van az a lány aki feláll és tovább lép? Miért nem tudok tovább lépni?! Istenem bárcsak vége lenne… Meddig lehet még szívvel szenvedni, lélekkel belehalni olyasvalamibe, amit az ész reálisan lát? Hova vezet ez, hogy kergetek egy álmot, hogy majd egyszer mégiscsak megbán mindent és a csillagokat is lehozza? Hogy könyörög majd, hogy bocsássak meg és a világ összes szeretetével engem imád majd? Komolyan csak kívülről nézem magamat, és undor fog el, hogy lehetek ennyire szánalmas.
 Ma fürdés közben is sírógörcsöt kaptam. Aztán belenéztem a tükörbe, ettől megint csak sírnom kellett. Hogy lehetnek még 2 hónap után is könnyek? Sosem fogynak el? Miért nem? Miért lett így, ahogy lett? Hol van az, az ajtó ami kinyílt akkor, mikor a kettőnké bezáródott? Miért nem tudok bemenni rajta? Miért merül fel ennyi megválaszolatlan kérdés?
 Sajnálom… Tényleg! Mélységesen és nagyon-nagyon.