„Talán úgy gondolod, hogy egy romantikus csók nagyon jó dolog, de meg sem közelíti azt az érzést, amikor egy munkát sikerült nagyon jól befejezni. Gondold át céljaidat, és azt, hogy azok valóban boldoggá tesznek-e téged hosszú távon. Az életedben mindig lesznek célok, fontos munkák, amiért küzdened kell, éppen ezért nem veszítesz semmit, ha az életedbe beengeded a szerelmet.”

Azt gondolom, nagyon nem kell hozzáfűzni semmit, ehhez a mai horoszkóphoz. Hogy hiszek-e benne? Nos, talán részben igen, de például ha azt írná, úristen ne menj ki az utcára, mert a fejedre fog esni egy betontömb, akkor valószínűleg nem tulajdonítanék neki akkor jelentőséget, hogy tényleg ne menjek ki az utcára. Mellesleg az ember amúgy is hajlamos csak a jó dolgokat megfogadni, felfogni, és értelmezni egy horoszkópban. Nem?

Na, mindegy tulajdonképpen csak azért akartam ennek egy bejegyzést szánni, mert úgy megérintett ez a dolog. Ennek persze voltak előzményei is, olyan előzményei, amiről nem is szívesen beszélek, mert csak kimutatnák a gyengeségemet, ami létező dolog, csak én nem szeretek róla sem tudomást venni, sem megnyilvánulni erről bármilyen formában.

Az este megnéztem a Szerelmünk lapjai című filmet. Nagyon szép film, tényleg nagyon tetszett. Pont elkapta most a jelenlegi lélekállapotomat, aminek persze nagy zokogás lett a vége filmnézés közben, de ezt is csak zárójelben mondom, mert ugye a nagy lányok nem sírnak! (eleget…)

Mostanában elég sok időt töltök más emberek, emberi kapcsolatok figyelésével, és próbálom levonni a messzemenő következtetéseket az élet nagy dolgairól, és válaszokat keresni a miértekre, valamint arra a rengeteg kérdésre, ami napról napra megfogalmazódik bennem és egyre csak gyűlik, csak gyűlik. Olyan ez, mint amikor a poharat a csap alá tartom, látom, hogy be fog telni, de csak engedem, és engedem, aztán végül hatalmas erővel kispriccel a víz és rám folyik az egész. Tudtam, hogy ez fog történni, mégsem tettem semmit. Miért?

Valami ilyesmi történt csütörtökön is, ahol nem kevés alkohol hatására sikerült úgy megnyílnom, ahogy nem szerettem volna sosem, pláne nem ennyi ember előtt. Tudom, hogy nem kéne szégyellnem magam emiatt, és mégis az van bennem, hogy te jó isten ez velem történt meg valóban?

Ha megkérdezik jól vagyok-e már, akkor hazudjam-e azt, hogy igen minden rendben? Vagy fújjak menekülőt, és mondjam, hogy erről nem szeretnék beszélni? Miért nem? A barátaimnak nem? Akkor kinek igen? Olyan nehéz ez. Sokszor vagyok így, hogy ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Könnyebb, nem kell konkrét személyek előtt gyengének látszanom, és talán izgalmas is, hiszen sosem lehet tudni ki akad majd rá spontán az irományra.

Belekezdtem korábban egy nagyobb volumenű bejegyzésbe is, ami aztán mindenféle teendő hatására félbehagyódott, és úgy érzem, minden okkal történik, így nemes egyszerűséggel kitöröltem, mert azt, hiszem, mégsem kell megosztanom ország világgal az elmúlt két hetem konkrét történéseit. Nem lenne fair, sem magammal sem másokkal szemben.

Most így hirtelen ennyi, mert nem érzek magamban többet egyelőre. Eljutottam ismét a nullára, ahonnan már csak felfelé vezet az út, és irány a lelki feltöltődés. Hangsúlyoznám ez a post nem sirám! Én nem panaszkodom, így is jó, ahogy most van. Arra, hogy majd értékeljem amikor más lesz…