Kis Vuk szindrómában szenvedek épp. Tudjátok, kicsi vagyok, éhes vagyok, fázom, valaki öleljen meg életérzés. :) Már csak 2,5 órácska és hazajön a drágám, akit mindig jól megölelgetek és megpuszilgatok, mikor hazaér. Már sokszor le akartam írni, csak mindig akkora jelentőséget tulajdonítok neki, hogy készülök valami nagyszabású bejegyzésre és akkor mindig az a vége, hogy addig halogatom, míg nem íródik meg, csak a sok hétköznapi "uncsi" szösszenet. Köztük meg elveszne. Na szal hová is akartam kilyukadni? Oda, hogy mióta G állandó délutános, déltől kezdve átváltozok rókává. Mindjárt ki is fejtem, hogy értem ezt pontosan! Szóval, aki olvasta Exupéry Kis hercegét, az már kapizsgálja mire is gondolhatok. Megszelídített! Tudom, hogy fél 3-kor jön, így én már délben elkezdem várni és díszbe öltöztetem a szívem. Aztán 14:25-kor már türelmetlenül ácsorgok az erkélyajtóban, hogy meglássam, ahogy a kocsi orra felbukkan a két fenyőfa közti résen. Akkor rohanás le a lépcsőn, hogy már az ajtóban a nyakába ugorhassak. Ez így megy minden nap hétfőtől-péntekig. Olyan furcsa érzés ez nekem. Mostanság sokat gondolkodom azon, mennyi minden változott, mióta ŐŐŐŐ van nekem. Nagyon boldog vagyok vele, imádom!!! Mégis annyira furcsa, hogy én, aki mindig is hangoztattam, hogy mennyire kell nekem egy kapcsolatban a szabadságom, hogy igenis egészséges külön elmenni a barátokkal ide-oda-amoda, meg, hogy nem szabad folyton egymás seggében lenni, mert az csak ellaposítja a dolgokat. És most?! Most meg minden nélküle töltött perc a várakozásról szól. Arról, hogy "majd ha itthon lesz" "majd ha ezt csináljuk" " majd ha azt csináljuk". Persze részben ez annak is köszönhető, hogy nélküle itt gyakorlatilag meg vagyok lőve, a városi életből becsöppentem az "unalmas" vidéki létbe, ahol nem ismerek senkit és hát gyakorlatilag moccanni sem tudok innen nagyon. Persze a buszra felülhetnék, hogy bemenjek Sopronba, de ott mit csinálnék egyedül? Hova mennék? Néha olyan érzés, mintha nem is én lennék, viszont a meglepő része, hogy nagyon is el tudom képzelni, hogy ez is én vagyok, csak eddig még jól titkoltam ezt az oldalamat. Tudjátok azt a félét, aki családra vágyik, saját házikóra, gyerkőcökre, kutyára a kertben stbstb. No meg arra, hogy a konyhában csinálgathassa a finomabbnál finomabb egészséges fogásokat a szeretett férjecskéjének, gyerekeinek... Ijesztő, hogy 21 évesen ilyeneket képzelek magamnak, mikor alig 1.5-2 éve meg még az volt az álláspont, hogy harminc akárhány éves koromig majd keményem gürizek, megtestesítem a karrierista szinglit minden féle formában, aztán max majd ha már jó dolgomban nem tudok mit csinálni esetleg férjhez megyek a nagy ő-höz aki majd belecsöppen az életembe, szülök neki gyerekeket, aztán vissza dolgozni és blablabla... Most már tiszta hülyeségnek tűnik ez így lesarkítva. Még szerencse, hogy nem csak fekete és fehér létezik, hanem ott az arany középút szürke is, mint választási lehetőség. Talán a legjobb! Végülis lehetek én sikeres a munkámban úgy, hogy közben, mint családanya is helytállok és nő is vagyok A FÉRFI oldalán. Csak baromi nehéz ezt már most erősen sejtem. De hát ígérte valaki, hogy az élet egyszerű lesz és mindig happy?!
