Rám férne egy adag agykontroll és boldogsághormon. Magam alatt vagyok, meg még lejjebb kettővel. Téli depi, vagy becsavarodásom végső stádiuma? Nemtom, majd igyekszem kielmélkedni a miérteket.
Olyan otthontalannak érzem magam. Pedig nekem aztán most mindenem megvan nincs okom panaszra, van fedél a fejem felett, nem fagyok meg az utcán, enni is van mit, szerető párom is van, sorolhatnám. Valahogy most mégsem tudom úgy értékelni a dolgokat, ahogyan kéne. Azt érzem, hogy 21 éves vagyok és valami nagyon félresiklott, nem ilyen lovat akartam. Eleinte nagyon jónak tűnt, hogy itthoni munka, saját időm beosztása, ahogy csak nekem tetszik stb.… Most meg az van, hogy nem járok emberek közé, egyetlen kimozdulást az jelenti, ha heti kétszer eljutunk a kondiba ott látok embereket és aus. Mert kb. itthon rohadok folyton, mert G nélkül meg vagyok lőve, mert nincs egy autóm, amibe beleülnék, és huss. Ha lenne, akkor meg nem merném vezetni tök mindegy. Rakás szerencsétlenségnek érzem magam, pedig nyilván nekem kéne valamit lépnem. Csak nem tudom hogyan? Össze kéne szednem magam, de nem tudom, merre induljak.
Elegem van abból, hogy sokan vagyunk egy rakáson, hétvégente itt az egész család, csak persze G nincs… Én meg jópofizhatok itt, akkor is, ha semmi kedvem, mert amíg itt etetnek, meg mosnak rám és egy forintot sem kérnek ezért, addig nekem hallgass a nevem. Két dolog nem igazán az erősségem ezt én is tudom magamról az egyik az alkalmazkodás a másik meg a tűrés. Az is bánt, hogy szerintem G nem ért meg engem. Elvégre ő itthon van, neki itt van a családja, a barátai, a munkája az élete. Az enyém meg 215km-el odébb. Néha igazságtalannak érzem, hogy miért nekem kellett mindent feladnom és idejönni? Nem érzem jól itt magam akkor se, ha minden körülmény adott. Mert szabad akarok, lenni azt akarom csinálni, ami jól esik, nem akarok G-n kívül másra tekintettel lenni az OTTHONOMBAN!!! Most olyan érzés, mintha nekem ilyen nem is lenne… Mert anyuékhoz hazamenni jó, de már nem tudnék ott sem igazán az lenni, aki/ami akarok. Mert nem akarok már anyuci/apuci pici lánya lenni és nem akarok senki elvárásait hallgatni meg azoknak eleget tenni. Saját otthont szeretnék, saját családot, saját életet. Hiányzik a nyüzsgés a személyes kontakt a barátokkal, akik persze faszán le is morzsolódtak egy-két kivétellel. Virtuálisan megy a kontakt, de nekem ez nem elég. Persze itt vannak G barátai, akik az én barátaim is, de azért nem ugyan az. Más korosztály teljesen. Én 21 vagyok, ott pedig 26-tól kezdődik. Persze jól megértjük egymást, csak nem egyeznek az igények. Én még mennék hétvégente bulizni, ami szerintem tök érthető, ebben a társaságban már „öregesen” társasozósan mennek a dolgok. Ami persze jó, mert azt is szeretem, de hiányzik az az életem is, amikor minden hétvégén buli volt, vagy az egyetemen még hét közben is… Persze már anyagilag sem menne ez a másik, ami bosszant. Jó lenne egy bejelentett állás is, ami minden téren hivatalos és fix. De nem kellek senkinek… Pályakezdő lévén tapasztalat nulla, itt meg ráadásul majdhogynem kitörölhetem a seggemet az angol nyelvtudásommal, mikor itt az osztrákok miatt mindenki a németet nyomatná. Azt én meg utálom egyszerűen, de ha lenne rá mód már eskü ezt is leküzdeném, megtanulnám, csak valami legyen… Nagyon kusza, meg zavaros most ez a bejegyzés, de nem nagyon tudok most ilyenekre koncentrálni, hogy tartalmilag meg formailag, meg mindenhogy oké legyen. Mert ha én szanaszét vagyok hullva, akkor az írásom meg engem tükröz és az is egy kalap szar…
Na, megyek, inkább kibőgöm magam, aztán kitalálom hogyan tovább. Ez majd segít, kellenek a célok meg az elhatározások, különben csak toporgok itt a vödör szaromban és két kézzel kevergetem magam körül. Ha egy darabig most nem jelentkeznék, akkor elmerültem az élet nagy kérdéseiben és lehet, hogy épp megváltom a világot!
