Furcsa dolog ez az álomvilág. Sőt még furcsább az, hogy mostanság zsinórban 3 napja álmodok, és emlékszem is rájuk tisztán.
Az éjjel megint elég érdekes dolgok történtek. Ott kezdődött az egész szitu, hogy nagyon nehezen tudtam elaludni, mert mire hazaértem elkezdett fájni kicsit a fejem. Elhanyagolható volt a mérték, de azért mégis vergődtem egy sort, mikor alvásra került a sor. Ezután nagy nehezen álomba szenderültem, de nem tartott sokáig, ugyanis 2 óra környékén arra ébredtem fel, hogy sírok. Nem álmodtam előtte semmit, legalábbis én nem emlékszem rá. De annyit bizton tudok, hogy valakit kerestem mikor felébredtem, azt hittem majd valaki megölel, és megnyugtat, biztosít róla, hogy itt van mellettem és nem kell egyedül félnem. Nem így volt természetesen…
Eléggé felzaklatott ez az egész dolog, nem is tudtam/mertem visszaaludni rögtön. Úgyhogy gondoltam keresek valami olvasnivalót magamnak, túrtam egy kicsit a polcon, és találtam egy Ady válogatott versei könyvet, meg két zsebkönyv szerű idézetes füzetet, amit a ballagáskor kaptunk, benne jókívánság ofő.-től ilyesmik. Nagyon klassz volt az egyik a barátságról szólt, a másik a tanításról. Kiolvastam mindkettőt, aztán pedig az Ady kötetben is csemegézgettem. Most biztos sokan meglepődnek, vagy hülyének néznek, hogy ilyeneket is szoktam, de ez tényleg nagyon jó érzés, mikor egyedül érzi magát az ember, és akkor a kezébe fog egy ilyen kötetet és rádöbben, hogy ez embereknek régóta ugyanazok a gondjai valahol mélyen, és hogy Ady is járt mondjuk abban a cipőben, mint én, ő is érezte magát egyedül, neki is hiányzott valami, ami azelőtt volt és most meg már nincsen. Ki is emelnék most két versrészletet, amik nagyon megtetszettek:
Harc és halál
Szeretek élni, de sok-sok alvás
Kurtítsa ezt nekem:
Én az élet bő tagadással,
De nagyon-nagyon szeretem.
Szeretem a bomlott, cifra álmok
Éjszakáit nagyon
S a mámor-asztalt, hol a cselekvés
Ázott vérnyomait hagyom.
Élet, aléltság, zsibbadtság és tett
És állandó pörük:
Egyformák immár elszánt magamban,
Hívek, rokonok, gyönyörük.
Élni, élni élet-tagadással,
Most már így élek én:
Lássuk, vajjon én-e vagy a Végzet,
Melyikünk különb legény?
Nem bánthat most már semmi s várom
A beteljesítőt,
Ki törvényt mond suhanva fölöttünk,
A mindig ifjú, bölcs Időt.
Odaadom magam a napoknak
Szépen, szándéktalan,
Élek, mert szép s mert élek. S az Isten
Bús-büszkén megcsókol, ha van.
Mára ezzel zárnám soraimat, mert ezzel szerintem mindent elmondtam.
Szigetszentmiklós, 2008. január 27.
