Állítólag túl a nehezén. Azt mondják, a legtöbben a harmadik-negyedik napon adják fel a dolgot, nos én ma kezdtem az ötödiket és jelentem kicsattanok és nem tudom milyen az éhezni! Nem érzem egyszerűen! Addig jó 
A család próbára tesz, de ma haza utazunk és ez lesz az igazi nagy megpróbáltatás a javából. Azt érzem, hogy nagy elszántság van bennem és nem akarom sutba dobni az eddigi "munkámat". 3.7 kg mínusz és jobb közérzet. Ezt nem engedem el senki kedvéért!!! Nincs az a süti vagy torta.
Reggel máris így indult a nap, mivel szerdán volt anyós 50. születésnapja, ezért ma az anyukája meglepte egy saját készítésű szépséges tortával. Ínycsiklandóan néz ki és hazudnék ha azt mondanám, nem kóstolnám meg. De ennek csak az az oka, hogy jól fest és a szemem, meg a zabagép énem kívánja. De éhes az semmiképp sem vagyok. Szerintem amúgy kb. pólyibaba kora óta nem is tudja nagyon az ember milyen az, mikor éhes, meg mikor elég. Mivel ugye szépen elnyomják ezt már hamar a gyerekben. Az "edd meg ami a tányérodon van" és a "csak még 2 falatot" című dolgokkal. Persze a jószándék vezérli a szülőt ilyenkor, mert a szíve szakadna meg, ha arra gondol, nem eszik eleget ez a gyerek. De valójában egy csecsemő is annyit eszik, amennyire szüksége van, ösztönösen érzi, hogy az ELÉG.
Na de hová is akartam kijukadni? Oda, hogy finom falatok mindig lesznek és körbevesznek, de ez a 13 nap szent és sérthetetlen, az utána következő 100 életévem meg pláne!
Nem mellesleg ma újabb 60 deka mínuszt mutathatok fel! Megy ez kéremszépen, mint az ágybavizelés
