WBPG

 Valaki átvert! Ma nem is hétfő, november 3.-a van, hanem PÉNTEK és ráadásul 13.-a!!!

Fújj de sz*r napom volt ma! Persze volt benne némi jó is, nem azt mondom, hogy nem, de összességében véve szerencsétlenkedés hegyek és „Miért pont velem történik ez?” kezdetű szitkok kiszórása jellemezte a napomat.

 

 Reggel 7-kor csörög az óra, tiszta fáradt voltam még, lenyomtam nagy nehezen kinyitottam a csipám, kinéztem az ablakon, ködös undok időnek látszott nyirkos, nedves, egyszóval sz*r volt a látvány, ezért eldöntöttem, hogy akkor most nem állok neki hajat mosni, mert frissen mosott hajjal én így ki nem megyek ebbe a takony időbe. Ezen felbuzdulva gondoltam akkor nyertem kb. 30 percet, akkor még visszaalszom. De ez nem sikerült, mert pont mire elaludtam volna, addigra megint csörgött az óra, és már fél 8 volt… Na jó gondoltam, akkor készülődjünk. Már felöltöztem, és épp sminkelni készülődtem, mikor eszembe jutott, hogy még nem nyomtattam ki pár önéletrajzot, biztos ami tuti. Gondoltam semmi baj, még van negyed órám nyomtatok. De ez nem így ment persze… Szóval először is lemerült a billentyűzetben az elem és nem volt másik, úgyhogy egérrel kellett még a dátumot is átírnom a papíron, nagyon komoly volt… Aztán pedig bekapta a papírt a nyomtató, ezért 3 lap gyűrődött fel és összegyűrte az előtte már kinyomtatott önéletrajz példányát is. Aztán nagy nehezen kiszereltem a papírt a nyomtatóból, közben persze sminkelnem kellett és már csak 5 percem volt hátra, amikor is kifogyott a nyomtatóból a tinta. Nem most találom ki tényleg így indult a reggelem és még hol a vége?! Tehát egy viszonylag normális és egy fél átlátszó önéletrajzzal elindultam a nagyvilágba. Persze rohanva mert egészkor indultam el, és 8:10-re volt írva a hév. Odaértem kb. 8:09-re ebben hiba nem is volt, és az orrom előtt zárultak be a HÉV kapui. Itt már annyira ideges voltam, hogy legszívesebben fogtam volna magam elindultam volna haza lefeküdtem volna az ágyamba és a fejemre húztam volna a paplant. De nem, gondoltam erősnek kell lenni, mivel ilyen szarul indult a nap, ezért majd kárpótol az élet. Naná… Végülis egy szavam sem lehet, elsőre megtaláltam a helyet fél órával előbb oda is értem, szóval viszonylag minden flottul ment, leszámítva a tömegnyomort a villamoson, de már szoktatom magamat a gondolathoz, hogy a tömegiszony kellő lelki jelenléttel leküzdhető. Főleg, hogy az én tömegiszonyom csak a drágalátos tömött villamosokon, és buszokon alakul ki, de ott aztán tetőfokára tud hágni. Szóval elsőre eltaláltam a helyet, fel is caplattam a IV. emeletre, azt persze el sem kell mesélnem ugye, hogy nagykabátban voltam, a nap pedig kisütött és semmi nyoma nem volt a hajnali ronda időnek, ezért már az itthoni HÉV megállótól kezdve a kezemben cipeltem a hosszú szövetkabátomat. Egy élmény volt köszönjük Emese!
 Az állásinterjú flottul zajlott, kedves volt a pasi aki interjúztatott, kérdezgetett, válaszolgattam aztán abban maradtunk, hogy majd értesít. Kijöttem, beszéltem telefonon apuval elmondtam nagyvonalakban, hogy mi volt meg hogy volt, majd bementem a Westend-be kószálni, hogy teljen az idő addig is… Kiolvastam egy komplett Peti estet, Flyerz-t, és napoztam is kicsit a tetőkertben. A napom legnyugisabb része volt esküszöm!
 Aztán elindultam a második állásinterjúra, amiről én egészen odáig azt hittem hogy egy rendezvényszervező cég, míg oda nem értem. Mert akkor megláttam, hogy Zepter… Be sem akartam menni igazándiból, szóval tettem egy kört, gondoltam közben felhívom anyut és megkérdezem mi a véleménye. Bekapcsoltam a telefonomat, ami addig ki volt kapcsolva mivel folyton pittyegett, hogy akku feszültség alacsony és láttam hogy hat nem fogadott hívásom volt egy számról, plusz egy hangposta üzenetem is. Lehallgattam a hangpostát, semmi üzenet nem volt csak az a jellegzetes háttérzaj ami az első állásinterjú helyén is volt. Szóval a majd értesítjük az két órán belül értesítésre szűkült volna ha a sors nem szól megint közbe. Ennek örömére próbáltam visszahívni a számot de a hangpostásom azt mondta hogy ez a szám nem kapcsolható. És én béna véletlen kitöröltem azt az értesítő sms-t amiben ott volt a szám leírva amiről a 6 nem fogadott hívásom jött. Jó addigra már minden mindegy alapon felhívtam anyut gyorsan, hogy szerinte be menjek-e, azt mondta menjek be kérdezzem meg. Bementem megkérdeztem, nem volt túl közlékeny a portás sem, annyit sikerült kiszednem belőle, hogy ebben a zepter logós nagy irodaházban sok féle alvállalkozónak is van kihelyezett fiókja, ezért megcsillant az újabb reményszikra, hogy biztos majd egy másik céghez megyek az interjúra. Aztán mivel volt még fél órám kimentem telefonálni az irodahát mögé, mert sikerült kiderítenem a számot mégiscsak amiről hívtak a hangposta értesítő sms-én keresztül. Igen ám, de aki felvette nem nagyon tudott nekem segíteni, mivel mint kiderült ez egy központi recepció száma volt. Lediktált egy telefonszámot, amit leírtam elmentettem hogy majd felhívom, mert nem mertem elkezdeni még egyet telefonálni mert már nagyon sírt a telefonom, hogy merülni akar… Szóval visszamentem és vártam a soromra. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, mikor már kb. 15-en ültünk ott állásinterjúra várva. Aztán szóba is elegyedtem ott két csajszival és nem sok jót remélhettünk azt kell, hogy mondjam… Sajna a gyanúk részben be is igazolódott, kb. 30-an lehettünk berendelve az interjúra, és a 2órási interjú egészen 4óráig tartott. Addig meg kellett hallgatni az egész cég struktúráját meg egy csomó dumát az edényekről bioptron lámpákról, szóval épp csak eladni nem akart nekünk a marketing igazgató, akinek mellesleg nagyon szép kék szemei voltak, talán ez tartott életben 2 órán keresztül megmentve engem attól, hogy fel ne robbanjak… csalódott voltam és mérges, és újra előjött a kérdés, hogy „MIÉRT VELEM?!?!” Kiakasztó napom volt mondom… Szóval most ott tartok, hogy holnap fel kell hívnom az első állásinterjú helyét, hogy sorry vagyok, és mentegetőzni, hogy önhibámon kívül nem tudtak elérni… Alig vártam, hogy hazaérjek ez után a nap után már az az egyetlen örömöm, hogy fekhetek itt az ágyamban és nem b*szogat senki. UTÁLOK FELNŐTT LENNI!!! :(

 Hm hát a mai napomról csak annyit dióhéjban, hogy minden egyes felesleges b*szogatással csak erősödik bennem a tény, hogy BAROMIRA RÜHELLEK ITTHON LAKNI!!!

 Miért? Merül fel rögtön jogosan a kérdés... Azért mert nevetségesnek sőt mi több röhejesnek tartom azt, hogy amiatt kell folyamatosan a csesztetést hallgatnom, mert pl. cigi szagú a ruhám ha hazajövök hétvégén és tényleg rohadjak meg, hogy nem kint ácsorgok az adott hely előtt, nehogy füstös legyen a ruhám... Mintha én tehetnék róla, mellesleg mekkora egy rohadék vagyok, hogy mosni kell rám komolyan :D SZÁNALMAS!!! Ja meg ne is egyek 2 zsömlét mit képzelek magamról az elvinni van ANYUNAK... Nahh már előre várom mekkora balhé lesz ha kiderül, hogy tejet is mertem inni, és akkor kész kitör a harmadik világháború, mert az meg kell a kávéjába. Lenne megint akkora botrány, mint múltkor, mikor kölcsönadtam pár pulcsit a barátaimnak, hogy ne fázzanak... Komolyan ez normális hogy így megy? Én nem hiszem... Eskü mikor szegeden laktam minden szép és jó volt nem b*szogatott senki semmiért, és mindent akkor és úgy csináltam, amikor és ahogyan kedvem tartotta. Visszasírom ám... Ha lehetne három kívánságom akkor az egyik biztosan egy klassz állás lenne jó fizetéssel, amiből végre fognám magam és elhúznék innen... Aztán majd lennék én is hétvégi tökéletes gyerek mint a bátyám... Érdekes míg itthon lakott vele is csak a baj volt elment most ő a mintapéldány. Így megy ez?!?! Kiborító... Néha magába nézhetnének a szülők is, hogy milyen igazságtalan amit csinálnak... Személy szerint én már baromira ki vok ettől akadva és minden vágyam az, hogy önálló életem lehessen... Kár hogy ebben a rohadt világban minden a pénz körül mozog, mert amíg az nincs meg van lőve az ember lánya mint ahogy én is... Márpedig a suli fontos nekem, és amiatt meg a munkavállalás elég nehézkes... Ördögi kör, na de mindegy nem akarom feladni a reményt, hogy lassan elhúzhatok innen jó messzire... Nem akarok én is 28-30 éves koromig itt szívni, mint ahogy a nagyok csinálták. Bár én vok a gyökér, ha nem lennék itthon nem lenne kit buzerálni... Csak az is ide tartozik h az is baj ha nem vok itthon az is baj ha itthon vok. Na b+ és akkor feleljen meg az ember az összes cseszett elvárásnak. Áhh tele van a tököm az egésszel!!!!

 

***Katus mérges, elvonul puffogni...***

 

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami megtörtént eseményeken alapszik, és arról szól, hogy talán még vannak olyan emberek a Földön, akik példát mutathatnának a világnak emberségből, becsületből, és abból, hogy mitől kéne különböznünk nekünk embereknek adott esetben az állatias ösztönlényektől...

 Mondhatnám, hogy ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, reggeli keléssel és monoton cselekvések sorozatával, amelyek azt jelzik, hogy újabb eseménydús napra virradt, de nem teszem, mert ez ebben a formában nem állná meg a helyét. Sőt! Ez a nap bizarabbul kezdődött, mint a többi. Egészen pontosan egy telefoncsörgésre sikerült feleszmélni, ami a vezetékes telefon aggasztóan korai csörgése volt. A telefont anyu vette fel, és hangjából ítélve nem hallhatott túl jó híreket, célzok itt az "Úristen", "Jesszus", és hasonló izgalmas szóvirágokra, amik csak úgy feltörtek belőle első sokkélményének jeléül.
 A telefon letételének jelzéséül szolgáló kapkodó kattanás jelezte, hogy a beszélgetés véget ért, majd zaklatott zörgetés az ajtómon, és a nevem ismételgetése törte meg az álmos szombat reggel csendjét. Miután jeleztem, hogy ébren vagyok jött a hidegzuanyként érintő kérdés, hol a pénztárcád? Eleinte nem tudtam hová tenni a dolgot, ezért rutinosan azt feleltem a farzsebemben. Jött is a gyors visszakérdezés, biztos vagy benne? Megnéznéd? Persze, hogy biztos, meg is nézem, na, hát mondtam én hogy itt v.. Atya világ hol a bánatban van a pénztárcám?! - kaptam ekkor már én is idegbajt, mondanom sem kell reggeli álmosságom a pillanat tört része alatt foszlott tova és pattant ki a szememből jelezvén, hogy kitisztult a fejem és már nem is kell annyira az a reggeli kávé, hogy feleszmélhessek totál kómámból. Na, jó, nyugalom, csigavér, biztos van ésszerű magyarázat mindenre, - de hol a pi*** - feltéptem az ajtót. Miért mi van?! Hol a pénztárcám? Ekkor jött az éles válasz, most hívott JÓTEVŐ a középső házból, hogy reggel a piacra menet megtalálta az irataimat, és ő hívott az imént, hogy fáradjak át értük. Irataimat? De mi csak a személyim? Ott van minden? Jézusom a fél életem a tárcámban volt... A pénz, a bankkártya, akkor azt le kell tiltatni, a diákom, a személyim, az egészségpénztáros kártya, a ..., meg a ... és még a... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Gondoltam kész vége ennyi ez egy vagyon és egy élet lesz, mire mindent pótolni tudok majd. Hullasápadtra váltottam egy pillanatra, de anyu sikerese visszarázott az életbe történetesen azzal, hogy remek krízishelyzet-kezelő érzékével felmérte a lehető "legideálisabb" viselkedésmódot, miszerint jól nekem esett, hogy ő ezt ugatja már évek óta, hogy ne a farzsebembe... és az övtáskát ne hátra... és milyen felelőtlen és bla bla bla bla... Egy idő után csak arra tudtam koncentrálni, hogy miben viszi most ez előre a történetet? Segít, ha kiadja a dühét? Igaza van, persze, hogy igaza van, anyunak mindig igaza van, ha nem akkor is. De ha ordibál, és elhord mindennek attól változik valami? Visszasétál hozzám a pénztárcám? Vagy az idő kereke terem előttünk, hogy jól megpörgessem, és mindent visszacsináljak? Ó, hát ezt én nem hinném. Akkor irány a középső ház, lássuk miből élünk gondoltam. Villámgyors öltözködés, fésülködés nélküli haj összegumizás, cipő fel és tünés. Út közben próbáltam értelmes válaszokat kihúzni anyuból, hogy mégis mit mondott neki JÓTEVŐ milyen iratom van nála pontosan, vagy az egész tárcám? Esetleg létezik az a lehetetlen csoda, hogy talán egy forint sem hiányzik és minden megvan? Na, jó kár találgatni nem jutunk egyről a kettőre, inkább várjuk ki mi lesz a vége gondoltam. Felcsöngettünk, illedelmesen bekopogtunk, köszönés, persze a tekintetem egyből az asztalra tévedt, ahol megláttam az én drága - jó koszos - rózsaszín pénztárcámat a maga kis rágómaradványos csücskével. (Ja, igen ez egy külön story, voltam olyan tehetséges, hogy zsebkendőbe csomagoltam használt rágómat mondván ne csak úgy hanyagul elhajítsam a nagyvilágba, majd miután ilyen remekül becsomagoltam betettem a táskámba a tárcám mellé... Gondolom, nem kell sok szót fecsérelnem arra, mi történt ezek után a zsebkendőben lévő exrágómmal és a pénztárcámmal, mikor kölcsönhatásba kerültek egymással...) Szóval ott volt az asztalon látszólag érintetlenül, körülöttem a világ pedig valami nagy zajos "izé" volt, kevésbé sikerült odafigyelnem a fejmosásra, inkább az foglalkoztatott, hogy minél előbb a kezemben tarthassam a tárcám és leltárt tarthassak mekkora a baj. Valahogy nagyon éreztem, hogy ez az én napom, és mikor kézhez kaptam elveszettnek hitt tárcámat, majd belekukkantottam, rájöttem, hogy a megérzésem nem csalt, nem hogy egyetlen iratom, de még egy forint sem hiányzott belőle! Több szempontból elmondhatom magamról, hogy valaki ott fent, nagyon vigyázott rám azon az éjszakán, mikor voltam olyan looser, hogy farzsebemen lévő pénztárcámmal padtámlára ültem, majd nem vettem észre, amint a zsebem teljes tartalma a pad mögé zuhant. Gondolkozzunk csak el, mekkora volt az esélye annak, hogy a pénztárcám egy virágágyás kevésbé jól látható helyén landoljon, ahol egyrészt rejtőzik az illetéktelen kezek elől, másrészt tompa puffanása következtében én sem hallom meg, hogy valami "kiesett belőlem"? Ez még csak az egyik fele. A másik; mekkora volt annak az esélye, hogy JÓTEVŐ a piacra menet pont ott áll meg rágyújtani a pad előtt, pont lepillant a földre, és pont ő, aki csak addig nyitotta ki a tárcát, míg megbizonyosodott róla, hogy kinek a tulajdona, majd becsukta és hozzá nem nyúlva mielőbbi gazdájához való visszajuttatásra szánta? Valljuk meg igen csekély, megközelítőleg egy a milliárdhoz. Ezek után azt érzem, ez a minimum, hogy szenteljek a történetnek egy naplóbejegyzést, másrészt, hogy kifejezzem határtalan hálámat JÓTEVŐ-nek, aki igenis bebizonyította azt, hogy vannak még a nagybetűs értelemben vett JÓ emberek ezen a Földön, akikre érdemes felnézni, akiknek érdemes hálásnak lenni, és akiktől érdemes rengeteget tanulni, hogyan aludjunk éjszaka nyugodtan a tiszta lelkiismeretünkkel.

 Akkor itt most egy kicsit álljunk meg, és gondolkodjunk el rajta, hogy adott esetben hányunknak fordult volna meg a fejében minimum a pénzt kivenni a tárcából majd maximum az iratokat visszaadni mondván úgy szedtük össze, valakinek csak a pénz kellett belőle, vagy uram bocsá' fogni kivenni a pénzt, a többit a kukába dobni, hogy kit érdekel, bánkódjon az, aki volt olyan szerencsétlen, hogy elveszítette?! Sajnos nagyon kevés az olyan ember, aki őszintén elmondhatná magáról, hogy még csak a gondolattal sem játszana el, hogy milyen csábító a könnyen jött pénz. Persze én sem tartoznék közéjük és valószínűleg nem is tudom, mi tévő lennék egy ilyen helyzetben, visszaadnám ez nem kérdéses, de nem állíthatnám azt, hogy nem fordulna meg a fejemben, hogy megtartom a pénzt. Még ha aztán ez nem is lenne így, de a gondolatok szabadon szárnyalása gyorsabban történik, mint az erkölcsök reakciója.

 Ezzel a "kis" bejegyzéssel arra szerettem volna rávilágítani, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok, és egy kicsit nyugodt is. Nyugodt, mert tudom, hogy vannak még JÓ emberek a Földön!

!BéKe!

Hmm hát hol is kezdhetném, mondjuk első körben ott, hogy elmesélem mi is az oka annak, hogy ilyen régen nem jelentkeztem....

Először is mert elkezdődött az igazán hiperszuper mozgalmas nyáááár, az első hónap lényegében sok-sok pihenéssel és semmittevéssel telt, de aztán jött a nagy áttörés. :D Ugyanis elkezdtem dolgozni. Bizony ám. Ez persze az összes időmet felemésztette lényegében, mivel nappal dolgoztam, amikor meg volt egy iciri-piciri kis szabadidőm, akkor pedig többnyire aludtam, hétvégén meg buli és barátok. Ez csak természetes! :)
Minőségellenőr voltam egy logisztikai tevékenységekkel foglalkozó épületben lásd RAKTÁR-ban :D Amúgy maga a munkaadó cég, az egy bankautomaták összeszerelésével foglalkozó amcsi cég, és ennek az alkatrészeit tárolva ráépül egy másik kft és akkor ők így élnek boldogan békességben. :D Nagyon sok kedves új ismerősre tettünk ott szert, és a munka is klassz volt, jól fizető, és meg sem kellett szakadni a munkában. Akarhattam volna ennél jobbat?:P Persze mint minden csoda ez is csak 3 napig tartott, vagyis egészen pontosan másfél hónapig. Bár a két kezem - és még tán a két lábamat is - összetehetem, mert kezdésnek így is csak 4 hétről volt szó, tehát azért jók voltunk!
Nagyratörő terveim, miszerint félretezsek egy kis pénz az angol nyelvvizsgára természetesen szertefoszlottak, mihelyst szembesülni kellett azzal a "kis" problémával, hogy ha nem vásáolok, akkor nem eszünk. :P De nem baj, azért én még nem adtam fel azt, hogy igenis meglesz a középfokúm angolból. Amúgyis muszáj, mert mindennek ez az alapkötelezettsége, a diplomának, az OKJ-s papírnak meg minden fittyfenének. Meg amúgy is az csak előny ha van az emben lányának papírja arról, hogy milyen baromira okos kislány!:D
Mikor vége lett a munkának jött az, hogy Katus elkezdi élvezni a nyarat, vagy mi a szösz, ennek lett az eredménye a lassan 1 hónapja alakulgató kapcsolatom, és hát reméljük a legjobbakat. Nem nagyon szeretnék belefutni a részletekbe, mert nem akarom nagyon kiteregetni a magánéletem olyan részeit, amik nem tartoznak a nagy nyilvánosságra, így hát marad az, hogy akinek kell az tudni fog - vagy már tud is - róla, akinek meg SKH az ehhez tartsa magát, mint olyan kihaló állatfaj.
A nyár utolsó előtti hetét bizony 5 napos Balcsis nyaralással töltöttük el, családostól és oldalbordástól. :)) Lent volt papa,mama gyerekek csupa szív szeretet, lsd.: Apu,Anyu,Nővérem,Sógi,A 3 Gyerkőc,Bátyám,Bnője,Párom és Én... Szép nagy a csalááád nemigaz? ^^

A Balcsi nagyon klassz volt, leszámítva, hogy kissé iszapos volt a talaj ezért mikor az emberek berongyoltak jól felkavarták ezt a szmötyit, aminek a következménye az lett, hogy jóóó dzsuvás volt a víz. :( De igazából ez a hanyagolható része volt a nyaralásnak, mert volt szép kert, jó idő, napozás, feel the sunshine, és persze szalonnasütés, bográcsozás, csocsó, esti séta, ivászat, hajnalig tartó társasozás, és szóval minden ami egy jó kis nyaraláshoz kell! It was gooooooood!

Most kicsit szünetelek az írásban, mert éppen dolgozom - beugrottam a bizsu boltba eladni a réégi szép idők emlékére,na meg hogy hasznosan töltsem a nyáriszünetem uccsó napjait :P - és eléggé zavaró, hogy egy kislány itt ricsajozik a bolt előtt, és a saját gondolataimat sem hallom tőle... :D

 

---------------- ~ ----------------

 

Hopp hát ez a szünet egészen hosszúra sikeredett, egészen pontosan azóta eltelt 4 nap. :$ Jóóó jóó tudom tudom, az én hibám meg az elfoglaltságomé. De mentségemre legyen mondva, tényleg nagyon mozgalmas 4 nap volt ez! Főleg mert pénteken este Pedroztunk haverokkal, szombaton megint meló volt, aztán este újból Pedrozás, majd Tökölön alvás. ^^ Mozgalmas hétvége volt, vasárnap egy szakítással. Ezt nem részletezném nem voltunk egy hullámhosszon és ennyi. Szép volt jó volt, de nem több, mint ami. Ahogy az egyik kedves ismerősöm fogalmazott tipikus esete volt ezt a "Nem semmi, de nem több, mint a semmi"-nek. Valahol nagyon igaz! :(

Hétfő főként rohangálással telt, valamint voltam még karmosnál is. Ismét nagyon szép körmeim lettek, dehát ez már megszokott! ;) A kedd pedig az iskola jegyében telt el, új angol tanárt kaptunk, és az órarendben csupa izgalmas óra szerepel, mint pl.: piackutatás, XX. századi történelem, XX. századi irodalom, politológia, meg ilyen kis cuki dolgok. :) Összességében véve nem volt rossz nap, hiányoztak már kicsit azért a dolgos hétköznapok, de furcsa módon így felnőtt szemmel a nyár sem az igazi értelemben vett nyár már. Nincs olyan érzése az embernek, hogy hú de régen nem láttam már az osztálytársakat és az iskolát, hanem sokkal inkább támad az a furcsa tézis az elméjében, hogy jéé olyan, mintha egy hosszú hétvége telt volna el a legutolsó tanóra óta...

 Jelentem újra itt vagyok, frissen de nem vidáman. A kedvem változatlanul pocsék, azt gondolom, az a stádium áll most fenn, hogy rajtam egyelőre semmi nem segít. Majd elmúlik, vagy történik valami hatalmas jó dolog, de az is lehet, hogy nem, akkor maximum így maradok, ahogy vagyok. Na, nem mintha annyira élvezném ezt az állapotot… Vannak, akik kifejezetten szeretnek szenvedni, na az pont nagyon nem én vagyok.
 Természetesen ma sem marad fő téma nélkül a bejegyzés, és talán sokak örömére ma a filó adag is terítékre kerül. Eléggé elgondolkodó hangulatomban vagyok ma, ami talán az éjszakám függvényében nem is olyan meglepő. ”Jó” szokásomhoz híven, megint képtelen voltam időben elaludni, lassan ott tartok, hogy ha megpróbálnám, sem menne. Pontosabban ez is történt, én megpróbáltam magamhoz képest viszonylag korán fél 12-kor aludni, aminek az lett a vége, hogy hajnali 4-kor még fent voltam. Jogosan merülhet fel a kérdés ugyan mi a fészkes fenét műveltem 4,5 órán át, és miért nem számolgattam inkább báránykákat?! A válasz szinte pofon egyszerű, zenét hallgattam, és jól kibőgtem magam. Ez elég hosszú folyamat nálam, főleg olyankor, mikor világfájdalmam van, és minden pocséknak tűnik. Amikor nem vidít fel senki és semmi, és effektíve kívülről ez valami üres hisztinek tűnhet. Koránt sem az, erről biztosíthatok bárkit, nem vagyok az a hisztis alkat. Csak egyszerűen kezdek kicsit megtörni az életem terhei alatt, mert én azt gondoltam, hogy ha akkor vagyok kemény, amikor annak kell lennem, akkor később nem üt majd vissza és nem gyengülök el jóval a dolgok után. Mondjuk, én tisztában vagyok vele, hogy most azért érzem magamat ilyen szarul, mert annyira magányos vagyok, hogy ezt kivetítem mindenre, amire csak lehet… Most megint felmerülhet a kérdés, hogy ha ilyen nagyon okos vagyok, sőt mi több, még tisztában is vagyok a problémámmal miért is nem vagyok képes megoldani. De ha már itt tartunk, a depressziósok vajon nincsenek tudatában annak, hogy betegek, és lenne kiút, ha ő is hozzájárulnának, csak egy kicsikét? Mégis annyian öngyilkosak lesznek, inkább elmenekülnek a gondok elől, mert gyengék. Persze nekem egy szavam sem lehet, mert mivel jobb az önpusztítás, mint az öngyilkosság?! Csak a finomabb verzió ez minden. Sőt ennek tetőfoka a lélekrombolás, amikor nem fájdalmat okoz magának az ember, vagy roncsolja magát a drogokkal, piával, gyógyszerekkel stb., hanem amikor lelkileg építi le magát a nagy csomó negatív gondolatával. Na én most valahol itt járok a személyiség(vissza)fejlődésem csúcspontján… DE! Tisztában vagyok vele, hogy majd lesz ez jobb is, és, hogy nem szabad feladni, meg azzal is, hogy másnak sokkal-sokkal rosszabb. Ezzel csak az, az egyetlen picike bökkenő van, hogy baromira nem tud vigasztalni.  Nekem attól miért lenne jobb, hogy ha tudom, hogy más dupla akkora kínokat él át, mint én? Nyilván vannak olyan emberek, akik ettől magukba szállnak, és úgy hessegetik el a negatív gondolatukat, hogy mások nagyobb negatív dolgai mellett az övékét már nem is látják akkorának, és akkor rájönnek, hogy jaj, de jó, minden rendben van, hurrá, az én gondom nem is gond többé. Irigylem az ilyen embereket, nekem valahogy csak még nagyobb szomorúságot hoz az, hogy tudom másnak még nálam is rosszabb, akkor csak az ő rossza hozzáadódik az enyémhez és így lesz belőle orbitálisan, nagyon rossz. Tudom, hogy ezt a gondolatmenetet most megközelítőleg 10X kell átolvasni, ahhoz, hogy meg is lehessen érteni, de ezt per pillanat ilyen bonyolultnak is érzem.
 Visszatérve a lélekrombolós fonalhoz, kérdem én hogy élhet vajon a test lélek nélkül? Van értelme lelketlennek lenni? Manapság sokan adják ezt a látszatot, hogy nekik nincsen se szívük se lelkük, mert így könnyebben boldogulnak a nagy és csúnya, gonosz világban. De akkor ők most így boldogok? Vagy, hogy is van ez?!
 Már csak magamból kiindulva, - ki másból ugyebár – ha arra gondolok, hogy valakinek én rosszat teszek teljes tudatom birtokában, akkor engem megölne az a bizonyos furdalás, nem másé, mint a lelkiismeretemé. Ja, hogy az nem mindenkinek adatik meg? Vagy túl lehet lépni rajta, el lehet hallgattatni azt a picike kis belső hangot, ami megakadályozza, hogy nyugodtan aludjunk? Az, az igazság, hogy én nem akarnék ilyen üres boldogtalan életet magamnak. Akkor inkább forgolódom, és megbánom, amit teszek másokkal, ha az nekik rossz, minthogy éljek üresen, csak egy test legyek érzelmek, lélek, szív, meg boldogság nélkül. Pedig ahogy körülnézek, a mostani emberek között sokan választják a kék pirulát. Úgy gondolják, miért is legyen nekem rossz, ha lelkiismeret furdalás nélkül átgázolhatok bárkin, cserébe az én hasznomért. De vajon aki így szerzi meg a boldogulása kulcsát, az úgy megy be vele az ajtón, hogy elmondhatja, igen küzdöttem tisztességesen, és most már nyugodt szívvel élvezhetem a munkám gyümölcsét? Boldog lesz, amikor ül a kastélyában a kandalló előtt és csak egy jól megtermett perzsa macska lesz az egyetlen társa, akiben feltétel nélkül megbízhat? Lesz majd párja, aki a pénzére hajt, és egyik napról a másikra elhagyja egy jobb ajánlatért? Ez lenne a boldog élet titka? Valóban? Akkor azt hiszem, hogy nem akarok boldog lenni! Így nem!

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 27.

 Jelentem kissé kései órán de ismételten blogolásra készen itt is vagyok, csak éppen nem ragyogok, mint a fekete szurok, hanem piros vagyok, mint egy rák. Legalábbis ami az arcomat illeti. Majd erre is kitérek, csak haladok szépen sorban itt az események hosszú lajstromán.
 Az éjjel nem tudom mi volt velem, de nem tudtam elaludni. Háromnegyed tizenkettőkor kitaláltam, hogy engedek magamnak egy kád forró vizet, és majd elpancsikolok a habokban és attól kellemesen elpilledek majd és minden szuper lesz, de igazából nem értem el a kellő hatást, csak a kádban csúszkálás eredményeképpen ülőgumó fájdalmakat tudhatok a magaménak. :P No, sebaj ez is megvolt alapon visszatértem az én kis ágyikómba, hogy majd durmolok egy hatalmasat és az nekem milyen nagyon jó lesz, aztán persze semmi nem úgy lett, ahogy azt a „Móricka” elképzelte, aki jelen esetben szerény személyem lennék teljes valómban… Szóval nekiálltam olvasni, a kedvenc kis pasi fikázó könyvemet a Minden férfi disznó címűt. Jó, jó tudom itt most mindenki felszisszen, hogy jaj de ne már főleg a pasik, de akkor is jó könyv akárki akármit mond, tele van csupa igazsággal és mindig erőt ad ha elolvasgatom a fő tanítást miszerint: „Minden férfi disznó, míg másnak nem bizonyul!” ezt nagyon fontos szem előtt tartanom az életem során, hiszen R után megfogadtam, hogy még egyszer, feltétel nélkül soha senkiben csak, ha nagyon kiérdemli! Szóval olvasgattam a bölcs lexikont, aztán már kezdtem úgy érezni, hogy na most van az a pont, amikor lekapcsolom a villanyt szuszogok kettőt és máris az álmok ideiglenes vadászmezein járhatok. Nagyot tévedtem ismételten. Megtörtént az ominózus villanyoltás, majd az alvásra rákészülés, és a várt hatás meg elmaradt. Egyszerűen képtelen voltam elaludni, annyira izgatott voltam, és úgy kattogott az agyam. Az okét még én magam sem értem, csak van valami, ami mostanság nagyon foglalkoztat, és sokszor nem hagy nyugodni az a fékezhetetlen fantáziám. Néha azért lehet átok is ez a „művészlélek” féleség, nem csak áldás, mikor az emberből feltörnek a mélyen szántó gondolatok. Áldás, amikor élvezi, kín mikor nem hagyja nyugodni. Valahogy így lehetne jellemezni. Persze mit tesz ilyenkor az „író”? Bingó! Tollat ragad sebtében és veszélyes tempóban körmölni kezdi a fantáziájának szüleményeit. Ilyenkor fordul velem elő az, hogy nemes egyszerűséggel képtelen vagyok tartani az iramot a gondolataimmal, mivel kézzel kényegesebben lassabban ír az ember, mint ahogy a gondolatok átcikáznak az elméjén. Persze sokat segít pl. blog írás közben is, az hogy viszonylag elég gyorsan gépelek, így talán szinkronban tudom tartani az ihlet gyorsaságát azzal, amit le is írok ez alatt az idő alatt, de sokszor nehéz összehangolni. Viszont a kéziratnak is megvan a maga varázsa. És igen mikor ilyen jellegű fantázia szülemények törnek fel belőlem, amik nem feltétlen publikus tartalommal bírnak, akkor bizony előkerül a kulcsos napló is. Tiszta sor nemde?  Szóval engedtem, hogy a tollam vezessen és átadtam magam az egyetlen olyan szenvedélynek, ami maximálisan kielégíti a szellemi vágyaimat, szóval írtam, amíg csak jól esett, és amíg csak be nem görcsölt a kezem. A megszállottság nagyúr!
 Úgy reméltem az írás után megkönnyebbül a lelkem és akkor végre lesz nagy sikeres alvás, ami félig meddig be is jött, de azért váratott kicsit magára az álommanó. De végül eljött olyan fél 3 magasságában és egészen nyolcig őrizte az álmom amikor is valamilyen oknál fogva a telefonom ébresztőórája elkezdett vadul szólni, mire én szinte vigyáz fekvésbe vágtam magam a rémülettől. Azt hiszem hajnalban valami gyenge pillanatomban telefonnyomkodás közben erősen mellé nyúlhattam és ennek köszönhető a korai ébredés. Meg még valaminek, egy reménysugaracskának, hogy valakit valahol elcsípek valamiért. Tudom rébuszokban beszélek, de nem kell mindig mindenkinek mindent tudnia az én kis nyamvadt életemről. Akinek meg kell, az úgyis tudja.
 Mellesleg a mai napom főként a szabadban telt el net és mindenféle elektronika kellemes távcolságában, azért persze muszáj volt legalább sms-eznem egy sort, mert annyira interaktív 21. századi ember vagyok, hogy megbolondulnék a telekommunikáció csodái nélkül feltehetőleg.
 Akkor itt most ki is térnék a rákvörösségemre, amit intróként már beharangoztam. Szóval az úgy volt, hogy jött az óriás teknős. Ja nem az a mosópor reklám… Tehát nemes egyszerűséggel Katus egész nap kitette magát a tüzesen lesütő „nyári” nap melegének, aminek sok-sok kis cuki szeplő lett az eredménye meg két piros sáv a pofázmányomon. Irtó vadító véleményem szerint. Az iróniát megint csak kéretik érzékelni.
 Este érkeztünk csak haza, jó füstösen a bográcsozás eredményeképpen, és persze fáradtan. Bár nem panaszkodom a hazafelé utat végig aludtam. Még jó, hogy nem nekem kellett vezetni, a kettő kissé ütötte volna egymást.
 A mai filozofikus gondolatok előadás is elmaradt, ugyan nem érdeklődés hiányában, hanem azért mert már így is litániát gyártottam és most van is témám amiről rizsáznék vagy száz oldalt, de előbb inkább szeretném ha belül letisztulnának a gondolatok és csak azután óhajtom őket képernyőre vetni. De addig is az örök érvényű:

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 25.

 Hmm, hát hol is kezdjem, hol is kezdjem. Talán az lesz a legegyszerűbb, ha az elején. Szóval tegnap bulizásra adtuk a fejünket ismételten, de előtte meglátogattuk a kedvenc törzshelyünket kis züllés és bandázás jogcímén. Egész jól sült el mit ne mondjak, volt tömeg, csocsóhegyek, vihogás hideg meleg, ami szem szájnak (hány) ingere.
 Az utolsó hévvel indultunk neki az éjszakának biztos, ami tuti, elegáns kései érkezést terveztünk. Ami sikerült is valamilyen szinten. Főleg, hogy kicsit kalandosan jutottunk el ZP-be, ugyanis frankón nem arra a buszra szálltunk, amire szerettünk volna, de hál’ Istennek, így sem csesztük el nagyon az ívet, mivel ez az éjszakai járat is megállt mester utcánál ahonnan szépen átgyalogoltunk a hídon. Persze azt semmi pénzért nem szeretném kihagyni, hogy a héven kaptunk ízelítőt a mai fiatalok viselkedéskultúrájából. Átlag életkor 16-17 év, és annyira nagyon kemények és menők voltak, hogy rágyújtottak a HÉV-en, ami ugye nagyon vagány dolog meg követendő példa. (az iróniát kéretik kiérezni!) Mindezek után a vezető kiszólt, hogy a vezetőfülkében érzi a bagót és nem szeretne még egyszer kijönni rájuk szólni, mert lerámolja a bandát tokkal vonóval együtt mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. És mennyire igaza volt te jó ég! Az út innentől „eseménytelenül” telt, hallgattuk a gyönyörűséges hangjukat, ahogy ordítva énekeltek, meg fennhangon hirdették, hogy be vannak exezve, és ez mennyire nagyon menő dolog megint csak…  Ja és persze az elengedhetetlen „zúzás” a buszmegállóban, amely mozgásforma inkább egy idegbeteg kakaséra hasonlít. Aki erősen homoszexuális hajlamokat mutat nem mellesleg.… Nem is kell említenem ugye, hogy ők RIO-ba igyekeztek nagy serényen, és ugyanúgy rossz buszra szálltak, mint mi. Rémes, én mondom RÉMES!
 Sebaj mert innentől már minden olajozottan működött, be is vetettük magunkat a tömegbe, ahogy azt kell, de aztán valahogy nem tudom… A zene sem volt az igazi, és úgy nagyon „fogás” sem volt. Legalábbis én a magam nevében nyilatkozom. Ugyan volt egy srác, akivel sikeresen táncikáltam egy sort, aztán túladtam rajta. Aki tudja érti, aki nem annak nem is kell! :)
 Lényegében nem mondanám, hogy rossz este volt, de azt sem, hogy jó. Ez most olyan tipikus elment kategória, ami ilyenkor arra sarkallja az embert, hogy kicsit leálljon a bulizással, mielőtt még idejekorán kiég a dolog varázsa. És én értek a célzásból, szóval azt gondolom mostanság érkezett el a barátos összeröffenős, kirándulós, sátrazós, dvd-zős, és egyéb élvezeteknek szerintem. Elvégre lassan itt az évvége a sulisoknak is, és mindenki beleveti magát a nyári szünet élvezeteibe.
 Mára „csak” ennyi tellett tőlem, a fennkölt filozofikus gondolatokat máskorra tartogatom, most megállt a tudomány egyelőre, és annyira szétszórtak a gondolataim is, hogy képtelen vagyok koncentrálni arra, amit művelek. Ergo majd egy következő szórásban jön az áldás, meg az észosztás. Ilyen könnyen nem szabadul senki sem! Hahaha

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 24.

 Néha elgondolkodom ilyen ”apró” dolgokon, az élet nagy kérdésein, még többször a társas kapcsolatokon. Ez tipikusan az a téma, ami mindenkit érint élete során legalább egyszer. Jó persze vannak ez alól kivételek is, de egy átlagember, aki társas lény mindenképpen foglalkozik a kérdéssel élete folyamán.
 Van az a nagy alapigazság, hogy ami nem lehet a miénk, nekünk mindig arra van a leginkább szükségünk. Na, valahogy én is így vagyok ezzel, ami talán nem sajátságos probléma, mert látom a környezetemben is sok-sok emberen, hogy hasonló cipőben surrannak, mint ahogyan én is. Mi lehet vajon ennek az oka, kérdem én? Talán az, hogy fel tudnánk mögé sorakoztatni egy rakás közhelyet, mint pl.: „ A szomszéd kertje mindig zöldebb.” vagy „ A tiltott gyümölcs édesebb.” és társai… Már csak az az örök megválaszolatlan kérdés marad, hogy MIÉRT?
 Sokszor eltöprengek azon, milyen is volt, amikor volt mellettem valaki. Valaki, aki fogta a kezem, akinek elmondhattam, ha valami bántott, azt is, ha valaminek örültem, azt, hogy mi fáj, mi zavar. Volt kire támaszkodni, aki a bajban velem volt, akihez odabújhattam, ha megértésre vágytam, vagy szeretetre, törődésre, ilyesmi. Amikor csak feküdtem a karjaiban és nem gondoltam arra, mennyire jó itt most nekem, és hogy milyen nehéz lesz majd ezek nélkül az apró kis dolgok nélkül az élet. Mert valljuk be, sokszor van, hogy egy-egy szép pillanatban azt kívánjuk; Bárcsak soha ne érne véget! DE! Soha nem jut eszünkbe ott akkor igazán értékelni azt a percet, órát, hetet, hónapot, vagy akár éveket, amiket boldogságban eltöltünk valakivel, mert egy idő után annyira rutinszerűen természetessé válik a boldogság, hogy fel sem merül a szép időkben azon töprengenünk, hogy mi lesz ha… hiszen miért is rontanánk el azzal a pillanatnyi örömöt, hogy elcsúfítjuk ilyesfajta negatív gondolatokkal?! Teljesen jogos. Én is csak most elmélkedem ezeken a dolgokon, most, hogy annyira egyedül érzem magamat ebben a csúnya, gonosz nagyvilágban, hogy alig találok rá szavakat, pedig az önkifejezés nem tartozik a gyengéim közé, ezt bárki konstatálhatja, aki egyszer is átfutotta a blogomat.
 Nem állítom, hogy az ember párkapcsolatban nem lehet magányos, mint ahogy az is könnyen előfordul, hogy valakit barátok tömkelege vesz körül, és még ott a család is, mégis sokszor azt érzi csak saját maga az, akire igazán számíthat. Érdemes néha megállni egy kicsit és eltöprengeni azon, hogy vajon amikor igazán szükségünk volt valakire a bajban, ki az, aki odaállt önzetlenül és megfogta a kezünket? Akinek van, vagy vannak, ilyen emberek a környezetében az igazán szerencsésnek mondhatja magát! Én sem panaszkodom ilyen téren, mert nincs okom rá, de azért fordult már elő velem is nem egyszer, hogy teljesen magam maradtam a szósz kellős közepében, és csak is rajtam múlott, hogy kikászálódom belőle, vagy hagyom hadd nyeljen el a sűrű ragacsos trutymó. Azért kellenek olyan pillanatok is az életünkben, amik megtanítanak küzdeni, meg felállni a földől, ez erősíti az ember jellemét.
 Mit is akarok kihozni az egészből? Talán csak annyit, hogy ebben a nagy rohanó világban néha igenis vegyük a fáradságot, hogy lelassítsunk egy percre, és megköszönjük azoknak, akik mellettünk állnak, azt, hogy igenis ott vannak, és támaszt nyújtanak nekünk az örömteli és a nehéz pillanatokban is. Én például nem mondom eleget a családomnak, hogy milyen fontosak nekem, nem is vagyok a szavak embere ilyen téren, mert irtó nehezen fejezem/mutatom ki az érzéseimet. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbálok ezen változtatni, de ha őszintén magába néz bárki is tiszta lelkiismerettel azt meri mondani, hogy igen én minden nap megölelem az anyukámat/apukámat/testvéreimet/barátaimat stb., elmondom neki, milyen hálás vagyok azért, hogy vannak nekem? Elgondolkodtató minden esetre… Nekem az írás az a mentsvár, vagy ha úgy tetszik kibúvó arra, hogy kicsit kifejezzem a gondolataimat másként is, mint ahogy az tettekben, vagy kimondott szavakban megnyilvánul. Én így próbálom a nyilvánosság elé tárni azt, hogy igenis vannak érzéseim, érzelmeim, tudok sírni, nevetni, örülni, szomorkodni, nem vagyok kőből, még ha sokszor azt is mutatom, mennyire kemény csaj vagyok. Néha én is megtörök a sok negatívum súlya alatt. Elvégre emberek vagyunk vagy mi a szösz…

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 23.

Igazából csak meg kellett volna írnom a blogomat még tegnap… Akkor most nem lenne ilyen pocsék a kedvem, ami beárnyékolja az egész irományt. De azért megpróbálok elvonatkoztatni, és majd az alkalmas helyen ki is fejteni mi az oka.

 Szóval tegnap Szegeden voltam meglátogatni az én pótolhatatlan (ex)csoporttársaimat, akiket mondjuk én még most is annak tekintek, de ez csak ilyen formális dolog, szóval A CSAJOK így csupa nagybetűvel, és persze Attila, aki A KÜLÖN KATEGÓRIA. Meglepő, hogy nem A CSAJOK csapatba van nem?
 Tehát a tegnapi napom úgy festett, hogy 3 óra alvás után 5-kor kelés, zuhany, smink és irány a buszmegálló. Nem volt egy csepp melegem sem, viszont azzal nyugtattam magam, hogy napközben pedig meg fogok gyulladni, annyira jó lesz az idő. Fél órával a vonat indulása előtt érkeztem a Nyugatiba, így bőven volt időm helyet keresni magamnak meg bekényelmesedni a vonatra, szóval minden szuper volt. 10 perccel indulás előtt beviharzott egy csajszi jó hangosan rám köszönt, majd lezuttyant mellém és oltári tempóval kezdte el töltögetni a naptárát. Kb. 5 perccel utána pedig megérkezett egy fiatal lányzó, aki papírzsebkendővel letörölte az ülést mielőtt leült. Biztosan neki van igaza - gondoltam. Az út elég eseménytelenül telt, a két útitárs hamar leszálltak, szóval egyedül maradtam zenét hallgattam és miegymásos.
 Szegeden klassz idő volt, a TIK előtt találkoztam a csajszikkal, akik nagyon örültek nekem és én is nekik, és nagyon jó nap volt. Teljesen úgy telt, mint régen, mintha csak egy hétvége telt volna el azóta, hogy hazajöttem és szinte semmi sem változott. Ez szuper érzés volt megint ott lenni, és megint részese lenni az egész egyetemi létnek. Ugyan már nem ez az életem, itthon minden olyan más, de azért kicsit azt is a részemnek érzem. Mert szerettem ott lenni, és jó volt újra látni azokat az embereket, akik nekem nagyon fontosak.
 Beültünk egy kis kocsma szerűségbe, volt csocsózás is, pár percre Attila is befutott, voltunk vásárolni is, mint régen, meg császkáltunk a szokásos helyeken. Ez így volt jó. Aztán este a lányok mentek előadásra, az ajtóig kísértem őket, majd elindultam sétafikálni. Jó volt kicsit nosztalgiázni, egészen a Széchenyi Térig bandukoltam, aztán ott leültem egy padra és olvasgattam egészen addig, míg Emesével nem találkoztunk.
 Vele elmentünk cukiba és olyan finom tiramisut ettünk, hogy juhú! Szuper jó volt tényleg! Aztán mivel nekem háromnegyed 9-kor indult a vonatom, elindultunk gyalogszerrel az állomás felé és útközben jól kibeszéltük az aktuális dolgokat. Vagyis inkább én sztorizgattam ezerrel, és megbeszéltük azt is, hogy majd legközelebb lazább időbeosztással hozzuk össze a dolgokat, mert így sajna nem sokat tudtunk cseverészni. Én személy szerint nyáron szeretnék majd esetleg anyuékkal leugrani szegedre, ha majd úgy hozza az élet. De ez majd még a jövő zenéje igencsak.
 A hazafelé útról csak annyit, hogy hiába volt csukva ajtó ablak, jó kis szigetelésnek hála 2,5 órán keresztül jött rám a huzat… Remek volt, eredményképpen pedig olyan beteg lettem, mint állat.

 A rosszkedvről annyit, hogy sajnos megtudtam, hogy az alsós osztályfőnököm meghalt. Nyugodjon Békében! Nem nagyon szeretném tovább csépelni ezen a szót, remélem a temetésre aki csak tud az osztályból eljön, mert ez a minimum szerintem.

 Most pedig akkor elmondanám, hogy ez a blog egy több napos írkálás eredménye, ugyanis folyton belefogtam, majd huss elszállt az ihlet és akkor mindig félbehagytam… Ezért lehet, hogy kissé szétszórt bejegyzés lett, meg miegymás, de legalább végre befejeztem. És akkor ami elengedhetetlen a béke meg a szeretet. Szóval:

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 22.

Hogyan írjak úgy, hogy ne legyen benne semmi olyan, ami nem oda való? Hehe! Tegnap születésnapi buliban voltunk a csipet-csapattal. Az eredmény sok hektoliter elfogyasztott alkohol, és másnapi pokolégés gyomorfájással fűszerezve. Meg természetesen a fogadalmak, hogy soha többé nem iszom. Ez általában teljesen jól tartható is, a következő ilyen buli alkalmáig!

 

 Na ezen bekezdés és az előző között eltelt egy egész nap. Most másik témával is örvendeztetném meg a kedves és a nem kedves olvasókat is, mert egyszerűen most ehhez van kedvem. Szóval részletes tájleírás következik:
 Verőfényes napsütés, vagyis inkább naptűzés, tikkasztó meleg, vöröslő combik igazi nyári hangulat. Végre rend van az erkélyen, ami annyit tesz, hogy a kupi átkerült a folyosóra. Na jó az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy egy része végre a kukában landolt. Beleértve a 2millió pár cipőmet amit nem vettem fel már megközelítőleg hm rengeteg sok-sok ideje. Ha valaki nem tudná, hogy ember vagyok, a cipőim mennyisége alapján azt gondolhatná, hogy 100 lábam van! Pedig csak kettő, amiből a bal oldali éppen a spontán gyulladás határán áll. De azért sem fogok bemenni az erkélyről, mert annyira jó itt kint a levegőn, hallgatni a helyi menő csávók szakadt verdájának lehúzott ablakából kiszüremlő „tucc-tucc” zenét, miközben szorgalmasan tanulmányozom a sajtóközlemények formai elemeit. Nem vagyok ám stréber mielőtt még valaki azt gondolná, csak egyszerűen holnap van az utolsó vizsgám. Ennek van következménye is amely nem más, mint hogy szabadság van itt a nyár, és szerintem beköltözöm ZP-be, minek hazajönni, ha úgyis ott töltöm majd eztán a nyaram hátralevő részét nemde?
 Kezd igazán nagyon melegem lenni. Ilyen lehet a szauna. Vagyis nem is mert az negyven fokban van a tűző napon a szuzukiban! Csak ott nincs menta illat, de az életérzés hasonló nagyon is.

P e A c E

Szigetszentmiklós, 2008. május 11. és 12.

 Ha valaki pár órával ezelőtt az mondta volna nekem, hogy „Te figyelj kiscsaj, neked ma még iszonyatosan jó kedved lesz!”, akkor feltehetőleg ránéztem volna majd egy fintort vágva vállat vontam volna, és közöltem volna vele, hogy álmodik a nyomor. Volna, volna, volna!!!
 Pedig igaza lett volna, mert majd kiugrom a bőrömből, annyira jó a kedvem! Először is kezdjük az elején, csak szépen sorban!
 Ugyebár áttanultam az egész éjszakát, fél hétkor fejeztem be a tanulást, apu mikor ment hajnalban dolgozni még fent voltam, kb. negyed 9-re sikerült elaludnom. Mesébe illő egy éjszaka volt sok devianciával, és mindenféle dimenziókkal, érték és normahordozásokkal.
 Ez után három órát sikerült aludnom, azt is három részletben. 10-kor csörgött az óra, nem bírtam felkelni, 11-kor anyu bejött a szobámba, felébredtem, 12-kor megint bejött, hogy kész az ebéd. Megkajáltam, nekiálltam készülődni, fürdés, smink, ruha irány a suli. Beértem, hetediknek kerültem sorra, a hetes teremben vizsgáztam, és a hetes borítékot húztam. Nem, nem mielőtt valaki azt gondolná, hogy hetest kaptam a vizsgámra el kell, hogy mondjam, hogy ÖTÖS LETT!!! Persze kis segítséggel, mert az egyik kérdésről fogalmam sem volt, de a tanár fain volt, feltett helyette másik két kérdést, majd azt mondta, úgy fest, ma jó kedvem van ötös, küldd be a következőt. El sem hittem, hogy ötös lett, mikor egész nap azon paráztam, hogy meg fogok bukni! Ja és persze suliba menet, futnom kellett a busz után, beejtettem 10 forintot a busz alá, és annyira szerencsétlennek, nyomottnak és álmosnak éreztem magam, hogy élni is alig volt kedvem, nemhogy vizsgázni! De hál’ Istennek minden a lehető legjobban sült el és nagy vigyorral távozhattunk az isiből Mariannal egyetemben, akinek meg négyes lett, pedig neki is volt egy halvány sugallata, hogy bukta lesz, lekváros, porcukorral. De nem, de nem! És ez szuper jó. Legalább annyira, mint a koncert amint voltunk ZP-ben! Isteni jó volt komolyan, és aki nem volt ott, az sajnálhatja, mert mi konkrétan kb. a harmadik sor tájékán ugráltunk, és én ordítottam a szöveget, Mariann csápolt ezerrel (mert ő MÉG nem ismerte eddig az együttest) akik nem mások, mint az IRIE MAFFIA akik előtt maximális respect, mert akkora hangulatot csináltak, és olyan jó zenét nyomnak mindig ÉLŐBEN! Hogy istenem komolyan végig libabőrös voltam. Rasta Style 4eva, and peace with respect meg lavjamann és miegymás!!! Ááá nagyon állati volt komolyan. Aztán mivel ugye alvás ügyileg kissé hiányos vagyok az elmúlt napokban hazafelé vettük az irányt, amikor is egy száz meg egy éve nem látott ismerőssel sikerült „spontán” összefutni a kapuban. Az idézőjel direkt, aki érti, tudja, aki tudja, érti! Nagyon örültem neki, hogy újra láttam, magam sem tudom, hogy miért, de utána még 100-al jobb lett a kedvem, amit amúgy is nehéz lett volna fokozni, d neki összejött. Szóval köszönöm!
 Na, röviden mára ennyi, mert nagyon álmos vagyok, és kb. 10X annyira izgatott is, csak azt nem tudom mitől. De a nem alvás győzedelmeskedik majd a „gonosz” felett, aki elnyeri méltó büntetését, a jó pedig jutalmát!

PeAce

Szigetszentmiklós, 2008. május 10.

Meg fogok bukni!!!

Meg fogok bukni!!!

Meg fogok bukni!!!

Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!

(ezt muszáj volt megosztanom mindenkivel, hogy MEEEEG FOGOOOOK BUKNIIIIIII)

 

***Katt meghülyült egész egyszerűen ez minden...

 Ez egyszerűen vért kíván!!! Komolyan mondom, most tartok ott, hogy lassan a könnyeimmel küszködöm kétségbeesésemben, hogy tulajdonképpen miért is nem születtem én két lábon járó idegen szavak és kifejezések szótárának?! Ez egy agyrém effektíve, semmi kétség nem férhet ehhez. Ja hogy meséljem el miről is hadoválok. Jó rendben!
 Szóval a story a következő: Reggel viszonylag korai ébredés (megközelítőleg 10óra…), álljunk neki a tanulásnak címszó alatt 1 óra papír rendezgetés után 3 tétel áttanulmányozása. Jó rendben dél körül ebéd, kis netezés, majd vissza a pszichológiához. Tizenakárhány kérdésen átrágrtam magam, már akkor éreztem, azt a furcsa dühöt ami ilyenkor előjön az emberben, hogy mi a f*sznak kell ennyi idegen szót beletenni ebbe a szájbatekert definícióba, de nem baj, jó az, had szokja! Akkor itt most hoznék egy példát ha már homár:

Fogalmi érvényesség: azt mutatja meg, hogy az elméleti fogalmaink milyen pontosan fedhetők le a dimenzionálás során létrehozott változókkal, és az operacionalizálás eredményeként kapott adatokkal.Jó! Kezdjük ott, hogy mi a fa..?! Na mondom megnézem mit jelent az hogy operacionalizálás à 20. szd-i polgári szubjektív idealista filozófia azon irányzata, amely szerint bármely fogalom jelentése kizárólag az e fogalom használatánál és vizsgálatánál alkalmazott műveletek leírása útján határozható meg és ezen kívül nincs is értelme

Köszike! Most már sokkal okosabb lettem b+! Aztán ilyen és hasonló ’kedves’ dolgokkal van tele az egész sz*r… Gondoltam ezt muszáj megosztanom mindenkivel, hogy szenvedek, mint egy kutya, és nem mellékesen az elmebaj és az agyhalál között ingázom. Talán a sírógörcs is megkörnyékez, még próbálom tartani magam. Eredmény: kólával vettem be a koffein tablettát. Valamiben meg kell halni nincs mese. Mondjuk szép nagyokat ásítozom ám így is. Kezdem azt hinni ki van betonozva a gyomrom belülről, ezért képtelen felszívódni a sok igen egészséges, és hasznos anyag, lásd koffein és társai. Mentségemre legyen mondva coca-cola zérót toltam magamba. Oda kell figyelnem a vonalaimra. Amik gömbök :D nem baj formás vagyok, a kerek is egy forma.
 Na jó most egyelőre ennyi, mert már nagyon hívogat a 33-as kérdés. Igazándiból nem bírok tovább ellenállni a csábításnak belevetem magamat Horányi Özséb tanulmányába, melyben megkülönböztette a kommunikátum konstituensét. Tudom, tudom egészségemre… Meglesz köszönöm!

BéKe

Szigetszentmiklós, 2008. május 8.

 Miért van az, hogy én mindig mindenbe csak belekezdek, és aztán megunom, új ötletem támad, a dolgaim meg félbe maradnak? Annyi mindent csinálnék egyszerre, hogy egyszerűen elaprózódom. Rémes!
 Mellesleg tegnap negyed 1ig aludtam eredményeképpen egy hajnalig tartó MSN beszélgetésnek. Persze nem sajnálom, volt már ilyen máskor is, és még szerintem lesz is, hogy fent kukorékolok éjjel, nappal pedig az igazak álmát alszom. Közben meg azért szalad a szobám. Át szeretném kicsit variálni, de még fogalmam sincsen hogyan… ennek következtében csak egyre nagyobb a kupleráj, és a ruhák a földön és olyan, mintha betörtek volna és feldúlták volna az egész szobát. Aztán mikor kitalálom, hogy oké akkor rendet teszek, meggyőzöm magam hamar, hogy de nekem tanulnom kell a pénteki pszichológia vizsgámra… Szerintetek amúgy tanulok ilyenkor? Persze ülök a gép előtt és minden mást csinálok, csak tanulnom ne kelljen. Majd az utolsó pillanatban meg kapkodó idegbeteg leszek, hogy basszus, már megint az utolsó pillanatra hagytam és nincs időm megtanulni, és akkor, huh… Aztán meg kapok egy négyest, és elgondolkodom rajta, hogy mi lett volna, ha még tanulnék is?! Csak feleennyire lennék lusta Istenem, de jó is volna!
 Szóval csak azt akartam az egészből kihozni, hogy változtatnom kéne, és persze én ezt tudom is tisztában vagyok vele, hogy senki nem lesz kevésbé lusta helyettem, csak olyan nehéz és különben is! Nehéz az élet, és senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de azért lehetne egy fokkal egyszerűbb… Tudom, túl sokat kérek, de na, már, na!
 Mai programom a továbbiakban úgy fog kinézni, hogy elmegyek műkörmöshöz, mert összereszeli nekem a karmaimat, aztán délután pedig tanulnom kéne, és erősen gondolkodom a rendrakás/takarítás tevékenységén is, mert ha halogatom mindig lesz majd kifogás (ahogy eddig is volt). Most tanulnom kell ezt, most mennem kell ide, most vizsgaidőszak, most ez, most az, most amaz. Á nem működik ez így. Cselekedni kell! Olyan jó ezt az én ”számból” hallani… Na, de sebaj, talán ha így leírva visszaolvasom, majd felkelti bennem a tettvágyat. Elvégre a remény hal meg utoljára!

PeAcE

Szigetszentmiklós, 2008. május 7.

 A mai nap már egy fokkal jobban telt, mint az előző. Cathie hajnali 4-ig fent volt tanulás címszó alatt, el is olvasgatta az anyagot, csinált egy-két feladatot aztán nyugovóra tért. Érdekes álma volt, az egyik ismerősével, amire nem gondolt volna igazán. Igen jól sejtheti bárki ez a kedves ismerős egy fiú, akire Cat nem úgy tekint, mint „potenciális hím”, hanem ő barát. Barát a szó összes pozitív értelmében, lehet vele beszélni, meghallgat, ha tud tanácsot is ad. Rendes srác komolyan. Az álomban meg inkább a melegség volt a meghatározó élmény, sem mint az érdekes szituáció, amiben a történet hősei voltak. Melegség alatt természetesen nem homoszexualitásra gondolunk, azt hiszem ez teljesen egyértelmű.

 A helyszín Cathie szobája volt, este, sötét, lámpák homályos fénye. Készülődési láz, valahová tartott és mint általában most is késésben volt. Ekkor megjelent az álom másik főszereplője nevezzük őt Camelnek. Szóval az álom szerint Camel benyit a szobába, ott találja Cathie-t, aki csapkodva-kapkodva rohangál fel-alá a szobában, majd egy férfias mozdulattal elkapja, és letaszítja az ágyra egy: „Ülj már le csak fél percig” szöveggel. Cat engedelmeskedik is, bár ha akarna sem tudna ellenkezni, a fiú erőfölényben van igencsak. Eltelik pár kínos pillanat pillantás váltások és csend kíséretében, majd hirtelen nagy változás minden olyan nyugodt, olyan ráérő. Nem fontos semmi csak, hogy ott legyenek, mint akit oda szánt az ég is. Záró kép gyanánt elcsattant az a bizonyos csók is ami aztán teljes sokkot okozott ébredéskor Cat fejében, vajon mi volt ez? A jó ég sem tudja, de pláne nem ő.

 4 óra alvás után kissé nehézkesen akaródzott felkelni, és érdemben valami hasznosat tenni, de erőt kellett vennie magán, hát megtette. Nyolctól negyed kilencig azzal foglalatoskodott, hogy meghámozzon egy narancsot, mely makacs módon ragaszkodott az őt borító héjszerkezetéhez, és úgy döntött beint a világnak, még ajándékba savanyú is lesz. Ezt követően a nagy ismételt tanulás közepette Cathie-t elnyomta a buzgóság egészen délig tartó fázisa, amikor is riadtan ébredt fel, hogy te jó isten nekem tízkor kellett volna ennem. Nem baj gondolta, dél van akkor ebédelünk, az idő kerekét úgysem lehet már visszaforgatni sajnos. Pedig mennyi kijavítani való lenne nem igaz? Az ebéd ízletes volt és főként szénhidrát szegény. Elengedhetetlen kelléke egy jól kinézni akaró lány diétájához. Grillezett csirkecomb, krumplipürével. Megközelítőleg 50gramm szénhidrát a napi 160 hoz viszonyítva. Szuper!

 Az ebéd után újabb olvasgatás következett, Cathie igyekszik jól informált koravén maradni, ahogy ez a jól megszokott stílusához passzol. Nem szeretne csalódást okozni.

 Eljött lassan a 2 óra, kezdetét vette a készülődés szakasza, felöltözés, 5 perc alatt kontyrittyentés, smink készítése, elköszönés, cipőhúzás és már úton is volt az iskola felé. Az út eseménytelenül és maga elé bámulósan telt, szinte egyik pillanatban még a lakásban volt a következőben meg már bent ült a nagy előadóban és várta, hogy megkezdődjön a vizsga. Sokszor úgy telik el az 1-1,5 órás út, hogy szinte élvezettel tölti el Cathie-t ahogy szemlélheti a körülötte zajló világ rohanó eseményeit, a sok unott képű embert, akik üres tekintettel bámulnak maguk elé és látszik rajtuk milyen monoton ez a mókuskerék amit nap mint nap hajtanak, mert muszáj.

 A vizsga is hamar elröpült az első fele elméleti részekből állt a második pedig gyakorlati jellegű volt. Kivételesen nem jött semmiféle sugallat az eredményt tekintve, nincs női megérzés, bizakodó előérzet, semmi. Teljesen semleges, Cathie úgy volt vele majd kiderül, és meglátjuk.

 Hazafelé nagyon remekül jött minden összehangolt szimbiózisban sikerült tömeg közlekedni. Ez alatt azt értem, hogy míg az egyik járműről leszállt, a másikra már szállhatott is fel. Időben nagyon gördülékeny volt a dolog, ennek eredményeképp már fél hét tájékán itthon is volt.

 Catherine ma igen vegyes érzelmekkel teli napot tudhat a háta mögött. Első körben hajnali 5:21-kor kezdődött a nap, amikor is F*szfej elkezdte hívogatni… Szegény fiú nem érti meg, hogy egyesek ilyenkor alszanak, és nem az a fő életcéljuk, hogy rendelkezésére álljanak 06-90-es forródrót ként, egy átbulizott éjszaka után. Ha hülye vagy fiam az is maradsz! Na, de sebaj, elég nagylány már hősnőnk ahhoz, hogy elküldje kedves alanyunkat úgy a melegebbik éghajlatra, hogy a célszemély szinte már alig várja, hogy indulhasson. Remek! Mondhatnám: köszönjük Emese, csak kicserélve F*szfejre.

 Második felvonásunk 10 órakor vette kezdetét, Cathie álmosan, kócosan, durcásan kibattyogott a kis szobájából, majd tudomásul vette, hogy a család teljes harci díszben már készülődik az elmenetelre. Jó, mire a kómából feleszmélt, addigra már nem is volt sehol senki legfőképpen. Kávé cigi, elmélkedés, majd a reggeli követték egymást időrendi sorrendben.

 Ezután a nap csupa értelmetlen cselekvéssorozatból, döglésből és netezésből állt, megspékelve egy rakás mesenézéssel. Tanulás pedig kimerült az egyszer átolvassuk, mert éppen szarunk a világra hangulat uralkodik.

 Délután 16:00, helyszín: fürdőszoba. Éppen a legújabb piercing prédáját tisztítgatta, mikor a piercing golyója úgy döntött, huss és eltűnt Isten sem tudja merre a mosdókagyló mögötti résen át tompán puffanva a kövön, majd eltávozva az örök megtalálhatatlanságba. Sok lyukkal rendelkező piercinges lévén volt megoldás lelt egy golyót, majd megkísérelte felhelyezni, melynek az lett az eredménye, hogy háromszor kiesett a csipeszből, akkor szentségelés és öröm, hogy jaj mégis megvan hurrá! Szabad kézzel persze nem ment, hiszen akkora horribilis karmokkal hogyan is sikerülhetett volna egy parányi kis bogyót betekerni?! Szánalmas a csaj!

 Este sikerült lemaradni ismét a forma1-ről, mert sürgősen számítógépet kellett bütykölni, mert már vagy 1,5 hete nincs is most, hogy lett, nagyon sürgős volt feltenni az újabb Messengert. Nem baj neten elolvasta az összegzést, volt öröm, hogy kettős Ferrari győzelem volt, és Kimi másodjára is a dobogó első fokára léphetett.

 Catherine úgy hajtotta álomra a fejét, hogy meggyőzte édesanyját nem miatta szomorú, és oka sincs a rosszkedvnek, szimplán az minden, hogy nincs minek örülni.

  

2008. április 27.

Nos megint holt ciki, de nem írtam már több, mint egy hónapja! *** Katus most nagyon össze-vissza szégyelli magát a történtek miatt *** Igazából hazudnék, ha azt mondanám nem történt semmi izgalmas az elmúlt hónapban, mert volt ám bőven, csak mivel lustaságom határtalan, így megfosztódnak az emberek, a remekbeszabott műveimtől. Szerénységem a régi persze!

 Hol is kezdjem mindjárt itt a vizsgaidőszak, hétfőn indítok egy kommunikációs ismeretek elméletből, a gyakorlat már megvan, hál’ Istennek az 5-ös lett. A hétvégén tanulnom kéne. De komolyan!!! (Most amúgy saját magamat győzködöm…)

 Elméletileg ma estére (szombat) Pedro lett beszervezve, azt gondolom belefér a feszített élettempómba, az, hogy leugorjak banánozni.

 Lényegében semmi érdemleges nem jut eszembe, ami meg igen, az lehet, hogy nem publikus. Vigyáznom kell mostanság a számra!

 Próbálok többször firkálni, tudom mindig megígérem aztán egy darabig ez működik is, aztán kifúj a dolog, de hát ez van, ezt kell szeretni!

 Hátfőn elviszik a laptopot megszerelni, ugyanis se space billentyűm, se hosszú i-m nem jó és az ötös is vagy működőképes vagy nem, ez kedv kérdése nála… Le kell mentenem az adataimat, meg tök macerás procedúra az egész, a hátam közepére sem kívánom igazándiból. De a muszáj az bizony nagy úr!

 Na jól van mára azt gondolom ennyi bőven sok, vigyázzatok magatokra, és Béke!

Ma hajnali fél 12 kor a telefonomra riadtam fel, de még jó, hogy úgy döntöttem mégis felveszem, mert végülis „jó” hírt kaptam. Az RTL-től hívtak fel, hogy „átjutottam az első rostán, és holnap fél egyre megint be kéne menni, pontosítani miről is szólna a munka, mik a feltételek, stb. és akkor lehet, hogy csütörtökön már kezdeni is kéne. Meglátjuk mit szólnak majd ahhoz, hogy én heti kétszer délután suliban vagyok. Remélem megoldható a dolog, mert kéne a meló nagyon is. Viszont a suli az első, minden körülmények között. Holnap okosabb leszek, addig remélem a legjobbakat.

 Délután a 3-asban voltunk, volt tánctanárnőm 50. születésnapján. Mit is mondjak, semmit sem változott már 30 éves kora óta kb. :) Nagyon jól tartja magát, jó volt a hangulat, kis családias „összeröfi”. Nekem tetszett, volt egy-két jópofa emberke, akiken lehetett röhögni nagyokat.

 Este hazajöttünk, Szilviék mentek haza, elvitték anyut is  HÁL’ ISTENNEK! :) Most pár nyugis nap következik. Hehe. Miután leléptek, én megírtam az angol leckémet, aztán vacsiztam salátát, és utána sikeresen bealudtam a Barátok Közt alatt. És fél 11-kor ébredtem fel, mikor már régen a Mátrix ment. :) Nagyon rajtam van ez a tavaszi fáradtság féle, vagy nem tudom, mert folyton csak alhatnékom van.

 Szóval úgy fest, holnap állásinterjú, suli, szerdán meg megyek meglátogatom Petrával Szilviéket Vörösváron. De persze anyu marad, én csak megyek-jövök.:)

 

Na mára ennyi: PeAcE!!!

Szigetszentmiklós, 2008. március 10.

Nos lássuk csak, egy nap ami jól indult, bár késve, és úgy végződött, hogy harapósra. Bár még nincs vége, és talán ma még összeveszek pár emberrel, belefér néha rám jön. Ilyenkor tipikusan a mindenki rohadjon meg stádiumomban vagyok, mert egyszerűen képtelen vagyok elviselni olyan dolgokat, amik máskor szórakoztatnak akár… EZ VAN!!!

Hajnali negyed kettőkor sikerült kinyitnom a csipámat „reggel”, ugyanis tegnap bulizni voltunk, aztán 5-kor kerültem ágyikóba. Egészen pontosan 4:52-kor, ha ez valakit egészen pontosan érdekel, bár tartok tőle, hogy nem, de azért leírom, mert engem meg az nem érdekel, hogy mást mi érdekel. Ez így követhető nem? :)

Szóval a tegnapi buliról annyit, hogy klasszisokkal jobb volt, mint a múlt heti ugyanezen helyen elkövetett bulinak korántsem nevezhető izé, amiről el is menekültünk sikeresen. A hely neve Inside, és hát még mindig azt vallom, régebben jobbak voltak a bulik, vagy mi voltunk fiatalabbak és részegebbek? Lehetne vitatkozni… A lényegen nem változtat, múlt héten szar volt a buli, tegnap pedig egész jó. A zene tetszett, és a táncolást is kipipálhatjuk. A társaság hagy némi kívánni valót maga után, nem tudom, olyan érdekes réteg az aki oda jár. M2 jobb, ez nem kérdéses, ez tény. De mint tudjuk kinek a pap, kinek a papné… Azt gondolom, a közeli jövőben nem ártana kissé otthonülősebbre venni a figurát, mert kezd megviselni mind anyagilag, mind pedig energia ügyileg ez a rengeteg buli. De főként anyagilag nem oké a dolog. Éppen még mindig nagy munkakeresés közepette leledzem, és hát nem úgy fest, hogy nagyon akar akadni valami megfelelő dolog. Majd meglátjuk még nem adom fel.

Szóval negyed kettőkor feltápászkodtam a kis ágyikómból, felöltöttem kedvenc világoskék mackóalsómat amit 2 perc alatt szoktam valamivel össze dzsuvázni, és akkor hú de nagy boldogság van, meg életérzés. Nem számít… Az előszoba asztalon már várt a gyümölcs sali, amihez annyi kedvem volt, mint egy púphoz a hátamra. Nem baj túléltem ezt a napot is. Alig, hogy kihevertem a felkelés gyötrelmeit, meg az öltözködését, máris öltözhettem át, mert mentünk szavazni. Just for fun! Túl vagyok életem első szavazásán, mit ne mondjak baromira izgalmas volt… Több kommentárt meg nem szeretnék a dologhoz fűzni, mert nem és kész pont.

A nap hátralevő részében sikeresen teleragasztgattam a falamat mindenféle szegedi relikviával, amik nagyon kedvesek a szívemnek, és nagyon jó volt visszagondolni a Szegeden töltött fél évre. Nagyon hiányoznak a csajszik, meg a fergeteges JATE partik, a nagy csocsózások, és úgy általában véve minden. Szerintem jól sikerült a faldekoréjsön, bár megküzdöttem, minden egyes cellux darabbal… Ehhez tudni kell, hogy a falamon a tapéta nem elég, hogy fényes felületű, ezért alig ragad rá a cellux, de még mellé nem is egyenletes, mivel domborminták vannak rajta. Remélem átérzi mindenki a fájdalmamat!!! :)

Más nagyon nem történt velem, tekertem egy „jót” a szobabiciklin, és utána megfürödtem. Azóta itt ücsörgök és próbálom kiírni a fejemből azt a sok szarságot ami benne kavarog. Úgy érzem az éjjel megint termelek egy kicsit az „új könyvemhez” mert ötletek azok vannak, csak az ihlet nem mindig áll a szolgálatomba. De ezen majd változtatunk, és igám alá hajtom!

Szép estét mindenkibe és : PeAcE

 Milyen komor idő van odakinn. Nemhogy a természet is hálából színesbe borulna nekünk nőknek, elvégre ma a mi napunk lenne, vagy mi a szösz?! És persze a másik nagyon fontos – nekem legalábbis – a Zoltán nap. Több szempontból is, de főleg mert a bátyámat így hívják, és hallgat is rá! :)

 Valamiért olyan furcsa kedvemben vagyok ma. Tipikusan ez a majd eldől mi lesz belőle, vagy nagyon jó, vagy nagyon szar. Ebéd közben egyszer már majdnem elszaródott, mert eszembe jutott mit álmodtam. Kicsit kiakadtam tőle, de aztán lefoglalt továbbiakban a babszemek kiválogatása a galuskák áradatából, a levesben. Szóval az álom nagy vonalakban annyi, hogy kibékültem R-el… Jó mondom, hogy csak álom, sőt RÉM álom! Ami nem teljesen igaz, de mondani olyan jó. Játsszuk a keményet alapon miért is ne?! Ááá még csak felidézni és szörnyű, mennyire édes volt :’(

 Jó váltsunk témát de azonnal, este megyünk bulizni! Hurrá, vagy valami ehhez hasonló. Gondoltam majd ellötyögök ott valamit és jahm. Egészen őszintén pasizni semmi kedvem… Úgy hiányzik most nekem, mint mókusnak az erdőtűz. És ezért ezer bocsi meg minden a pasiktól, de egyszerűen megint besokalltam. Érzem, azt hogy oké múlthéten megint megvolt a magam kis „flört”-je és ezzel jó darabig el is vagyok magamnak köszönöm szépen. Tökre más dolgok érdekelnek perpillanat, és ez lehet, hogy közhelyesen hangzik, meg kevésbé hihető, de most másban találom meg a boldogságom. Aki csalódott már ekkorát, mint én, az tudja, miről beszélek, mikor azt mondom, másban találom most meg az örömöt. Ilyen például a suli, amit még mindig nagyon imádok, és szuper jó óráim vannak. Pszichológiának vége, helyette most médianyelv lesz a soros. Angol maradt ugyanúgy, és most kommunikációs ismeretek címszó alatt két alkalom óta áttértünk a gyakorlati órákra, amik nagyon jókedvűen telnek véleményem szerint. Szeretem a kis közösséget amiben vagyok, jókat lehet vitatkozni, érvelgetni, teljesen laza a légkör, eddig az összes tanárunkat lehet tegezni, kell ennél családiasabb oktatási forma? Utoljára általános isi alsójában éreztem magam ennyire jól, de talán még ott sem annyira mert ott meg sokszor unatkoztam. :) Na aztán itt van még a barátok című boldogság hormon is, ami éltet már egy jó ideje. Persze néhányan lemorzsolódtak azóta, meg nem annyira a megszokott a légkör, de végülis én megértem valahol… Sokaknak nem megy az, hogy összeegyeztetik a párkapcsolatot meg a barátokat akkora szinten, hogy ne szenvedjen hiányt egyik a másiktól. Ilyen előfordul ám! Így „veszítettem el” egyszer a legjobb barátnőmet akivel 15 év barátsága szakadt meg egy pasi miatt. De hát ha fontosabb volt, akkor nincs mit tenni el kell engedni őt. :) Na de nem akarok elkalandozni, a lényeg az, hogy aki fontos az megmarad, a barát az valami olyan felsőbbrendű lény az életünkben amit mi választunk, és nekünk is épp úgy tenni kell azért, hogy klassz legyen és működőképes, mint ahogyan a másik félnek is. Ez így fair! Családot ugye nem választhat az ember, munka/osztálytársakat sem, de a barátokat simán! Persze ez nem jelenti azt, hogy a családban vagy a munka/osztálytársak légkörében ne lehetne arra törekedni, hogy a kapcsolat a legjobb legyen, kis szerencsével talán innen kerülhetnek ki az igaz barátok, lelki társak miegymások. Nem egy hátrány jóban lenni a közvetlen környezetünkkel. És a harmadik „örömforrás” a mozgás. Amit nem hittem, hogy egyszer így megélek, de komolyan. Feltölt, kikapcsol, egészséges, meg sok-sok közhely amit mindenki elmond, de aki nem tapasztalja meg sosem fogja elhinni. És ez egy tipikusan olyan dolog, ami addig tűnik szarnak míg kívülről nézi az ember, de mikor ráveszi magát hogy igenis én csinálni akarom, akkor megérzi azt, hogy milyen klassz dolog is valójában.

 Nahm egész kerek kis filozofálgatás alakult ki, teljesen spontán. Az ilyet szeretem, mikor csak leülök, és engedem, hogy az ujjaim öntudatra ébredjenek, és az agyamtól függetlenül írni kezdjenek. Ha valami nagy badarságot akarnék képernyőre vetni az agyam úgyis beriasztana hogy hoppá ez mekkora gyíkság akar itt lenni. De amíg ilyen problémáim nincsenek én kitartóan gyártom a blogokat és untatom az olvasókat a sekélyes kis civódásaimmal.

Mára tényleg ennyi: BéKe!

Allo!

 

 Ma mozgalmas volt a napom első fele. Voltam állásinterjún az RTL-nél, aztán a Csepel Plázában is. Majd meglátjuk mi lesz. Elég mókás volt, de majd ezt még kifejtem, most elszállt az ihlet. :P

 Nahm szóval folytatás következik. Első körben tökre máshol mentem be, mint ahová menni kellett volna, so besétáltam a Camponába, hogy na én megjöttem hurrá. Aztán útba igazítottak, hogy nem jó helyen járok, vissza caplattam egészen a Shell kútig, annak a háta mögött van a Média Center Campona nevezetű „kis” építmény, de bejutottam ez a lényeg. Ki kellett tölteni egy kérdőívet, de mikor megláttam rajta a Mónika show-s emblémát már rosszat sejtettem. :P Na de sebaj, azért kitöltöttem, meg bementem erre a felvételi elbeszélgetés szerű izére, azt mondták majd hívnak. :) Egy fiatal srác volt, vele kellett ilyen szituációs gyakorlatokat csinálni, eljátszottuk, hogy ő sétál pl. a Westendben és én meg odamegyek hozzá, és meggyőzöm róla, hogy neki mennyire nagyon fú de oltári jó lenne az, ha szerepelhetne a Mónika showban. :D Na mindegy, valahol el kell kezdeni. Majd meglátjuk! Hazafelé menet bementem még a Csepel Plázába is ugye, ahol egy bolti eladói állást volt meghirdetve, az újságban az volt, hogy csak érettségi szükséges az álláshoz, aztán mire odaértem már kellett volna kereskedelmi végzettség is. Jó mondom akkor ennyi, meg egy bambi… A nap további részében csak pihiztem, olvasgattam, ilyenek.

Szigetszentmiklós, 2008. március 6.

 Miért fordul elő olyan, hogy valaki csak úgy spontán elsírja magát? Nincs semmi különösebb konkrét kiváltó ok, csak egyszerűen jön magától az a fojtogató érzés, hogy te jó Isten nekem most sírnom kell, és tényleg el is törik a mécses abban a szent pillanatban. Nos valami ilyesmi történt most velem, azaz egészen pontosan EZ volt… Tegnap óta rossz hangulatomban vagyok, annyi minden bánt, hogy az nem igaz… Az utóbbi időkben rengeteget tépelődöm az életemen, másokén, a világ dolgain, érzéseken, színeken, illatokon, mindenen. Egyfajta külső szemlélője lettem saját magamnak, és a világnak ami körülvesz. Nagyon furcsa érzés! Sőt bizarr… Valamiért azt érzem, hogy nem elég jó, de nem tudom hogy mi nem, és miért nem, csak egyszerűen érzem, hogy nem és kész.
 Ma hazafelé a buszon, titokban az ablak felé fordulva elmorzsoltam egy könnycseppet olyasvalakiért, akiért már réges-régen nem szabadna… Egyre többször kapom azon magamat, hogy mindenről eszembe jut, és mindent hozzá kötök. ANNYIRA HIÁNYZIK :’( Én komolyan próbálok erős lenni, és túl lépni, de belül olyan üresnek érzem magam… Mintha halott lélek lennék egy élő testben… Néha annyit hazudom, hogy túl vagyok Rajta, és jó nekem így, hogy magam is elhiszem, és olyankor őszintén boldognak érzem magam. Utána mindig fájdalmasan hasít belém a gondolat, hogy mégis ki a fenét akarok átverni? Őszintén pont azt szeretném akit nem tudok: saját magamat! Vajon eszébe szoktam jutni neki is? Annyit mint ő nekem? Vajon érzi a hiányomat, és bántja, hogy hazudott nekem? Talán már van is valakije aki mindezt feledteti vele? Én miért nem tudok megnyílni? Szánalmasan érzem magam komolyan! Van két menedékem, mikor kiszakadok a gondjaimból, az egyik a suli, amit nagyon élvezek és végre érzem, hogy hol a helyem és szeretem, amit csinálok, a másik pedig a barátok és velük a buli. Olyankor valaki egészen más vagyok, aki szeretnék lenni.
 Nagyon szégyellem magam. Azért mert színjátékot játszom. Talán ez csak védekező mechanizmus, talán tudatosan zárom ki a külvilágot a gondjaimból, de őszintén… Ki tudna ezen segíteni? Azt gondolom, egyedül csak ÉN… Hiába minden jó tanács, hiába, hogy fogják a kezem, hogy mindenki mellettem áll. Ez nagyon jó! De nem elég… Bennem kéne megváltoznia valaminek. Azt hiszem türelmetlen is vagyok… 2 hónap, az még nem sok idő, hogy begyógyuljanak a sebek. De máris több, mint szeretném. Miért van az, hogy az eszemmel tudom és értem, hogy VÉGE, és azt is tudom meg értem, hogy nem ér annyit az egész, hogy még most is szenvedjek. Mégis szenvedek… Nem akarok, de muszáj. Mert nem tudok mást tenni, hiába akarok. Én mindig olyan erős voltam, vidám, talpraesett… Hol van az a lány aki feláll és tovább lép? Miért nem tudok tovább lépni?! Istenem bárcsak vége lenne… Meddig lehet még szívvel szenvedni, lélekkel belehalni olyasvalamibe, amit az ész reálisan lát? Hova vezet ez, hogy kergetek egy álmot, hogy majd egyszer mégiscsak megbán mindent és a csillagokat is lehozza? Hogy könyörög majd, hogy bocsássak meg és a világ összes szeretetével engem imád majd? Komolyan csak kívülről nézem magamat, és undor fog el, hogy lehetek ennyire szánalmas.
 Ma fürdés közben is sírógörcsöt kaptam. Aztán belenéztem a tükörbe, ettől megint csak sírnom kellett. Hogy lehetnek még 2 hónap után is könnyek? Sosem fogynak el? Miért nem? Miért lett így, ahogy lett? Hol van az, az ajtó ami kinyílt akkor, mikor a kettőnké bezáródott? Miért nem tudok bemenni rajta? Miért merül fel ennyi megválaszolatlan kérdés?
 Sajnálom… Tényleg! Mélységesen és nagyon-nagyon.

 Szigetszentmiklós, 2008. március 5.

Homlokon csókol az elmúlás
Szívembe égeti az Idő örök magányát
Felesleges minden szó, minden érzés
Szívem minden egyes elhullott vércseppje
S lassan végigcsordogál lelkem keresztfáján
Megfeszít az érzés
Angyalok sírnak a felhők szélén
Márvány könnyeik arcomra égnek
És a fájdalmak életre kelnek
Árnyként suhannak szellemek a szélben
Rideg dalukban ott a végítélet
Üvegkoporsóba rejt a néma sötét éj
Testem a hideg Hold fényében ég
Sok ezer csillag hullik le az égből
Sok ezer lélek hal meg a szerelemtől
A rózsabokor körülölel, tüskéi húsomba mélyednek
Kiserkenő vérem lassan csordogál a földre
Szememben álmodik ez a halott világ
Melynek mélyén újjáéledhet a vágy
Álmomban szirmot bont a szerelem virága
Majd hirtelen megfagy, engem a Remény ismét elhagy
Szertefoszlik a kép az igaz fájdalom megérint
Koporsóm ismét magába zár
Lágyan simogat a hajnali fény
Térdre kényszerít a sok fájó emlék
Az idő lejárt, a homokóra többé meg nem fordul
Egy gyönyörű angyal síromra borul
Véremet a föld visszaadja
De sebektől szenvedő szívemet soha nem fogja
A hideg őszi szél halott testembe vág
A rideg valóság mindig is fájt
Sírhantom felett a rózsa nekem nyílik majd
Hogy néha feljőve sírom magányából leszakítsam azt
Emlékezve arra, mikor még volt értelme a szerelemmel vívott harcnak
S szemem lassan lecsukódik, testem a fekete földdel eggyéválik
A Szerelem Temetője, magába zár engem is örökre.

Kedves Naplóm!

 

Furcsa, hogy velem mindig megtörténik az a dolog, mi szerint aludnom kéne, de nem tudok. Mindig olyankor nem megy, amikor másnap szükség lenne az energiára, meg úgy amúgy is… Szóval holnap azaz ma, dolgozom, és nem ártana kipihennem magam. De egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Annyi gondolat kavarog a fejemben, gondoltam, ha kiírom magamból, akkor majd nem gyötörnek tovább, és tudok majd nyugisan aludni.
 Első körben van valami ami eléggé aggaszt, de már évek óta igazándiból. Ez pedig az, hogy a családdal valahogy nem tudok annyira érzelemkifejező lenni, mint ahogy azt én valójában szeretném. Ki is fejtem, mire gondolok egészen pontosan. Szóval például egy ölelés. Nem tartana semeddig és nekem is tökre jól esne mégis képtelen vagyok sokszor odamenni és megölelni valakit. Esténként mostanában nagy magányomban sokszor eltűnődöm azon, mit csinálnék másképp, ha az időben visszamehetnék, és az is sokszor eszembe jut, hogy pl. anyuval is hányszor beszélek, vagy viselkedem úgy, ahogy nem kéne, és valójában nem is akarok, általában valami más okból adódó feszültséget sikerül sokszor rajta levezetnem, és ez tényleg nem is szándékos, viszont sajnos gyakran előfordul. És akkor itt jön be mindjárt a másik rémem, a bocsánatkérés. Annyira szerencsétlennek érzem magam, meg nyomoréknak komolyan, mert mégiscsak érdekes ez az irónia, hogy én, aki elég könnyű szerrel fejezem ki a gondolataimat, és általában élek is a magyar nyelv adta lehetőségek sokszínűségével, mégis képtelen vagyok odamenni és azt mondani: Ne haragudj, vagy bocsáss meg! Egyszerűen nem megy. Nem tudom azt sem, hogy ennek mi az oka, pedig 19 éves során kértem már bocsánatot dolgokért, meg a hibáimat is képes vagyok belátni, képességeimhez mérten változtatni is próbálok mindig, de ez az egy szó a bocsánat az már csak ilyen örök mumus nekem. Gondolatban annyiszor lejátszottam már a szituációt, hogy egy-egy ilyen goromba modortalan „beszélgetés” után, amit anyuval néha folytatok, csak szimplán odamenni megölelni és azt mondani neki ne haragudj rám, vagy azt, hogy sajnálom, hogy így viselkedtem. Ez fejben meg is van, és mire oda kerülne a sor, hogy oké akkor valósítsuk meg, olyankor blokk és egy tapodtat sem. Mit kéne vajon tennem, hogy ez megváltozzon? Valamiért olyan érzés van bennem, hogy nem szabad, hogy bárki rájöjjön, hogy én is érző lény vagyok, mert amint támadási felületet hagyok az érzékenységem által, ott meg is fognak támadni amilyen mélyen csak lehet. Valamelyik nap is olvastuk anyuval közösen a hot-dog profilomat, ahol a nekem fontos emberi tulajdonságok mezőben az első kettő helyen ez állt: ŐSZINTESÉG, Tisztelet. Erre anyu kicsattant, hogy na igen elvárom, hogy engem tiszteljenek, de én viszont már annyira nem. Ez azért cáfolandó, sok ember van akit tisztelek, és becsülök, meg büszke vagyok rá, vagy arra, hogy ismerem, és bármi nemű kapcsolatban is állok vele, azonban anyut valahogy annyira nem tudom, mint ahogy azt kéne. Ennek van több oka is, amire most nem térnék ki, mert nem tartozik senkire, ha meg neki mondanám elintézné azzal, hogy rámondaná nem így volt, én emlékszem rosszul és csak újabb vita forrása lenne a dolog. Az meg nem hiányzik, marjuk egymást így is elég szarság miatt, amik ráadásul még értelmetlenek is sokszor. Épp ezért nem akarom felsorolni a hibáit, amiket én látok annak, mert csak sértésnek venni, nem éppen arról híres, hogy bírja a kritikát. Viszont azt igényelné, hogy dicsérjék a jó oldalát is, és általában ez az ami elmarad. Pedig van jó oldala is! Ezt biztos forrásból tudom, tapasztalat! :P
 Olyan ez kicsit, mint mikor gyerekneveléskor evidens, hogy ha ötöst hoz haza, meg ha jól viselkedik, szóval jó gyerek, de ha rosszat tesz megszidjuk. Holott a helyes az lenne ha a pozitív dolgok is éppoly nagy hangsúlyt kapnának akár a negatívak. Hogy a gyerkőc – vagy esetünkben anyu – érezze azt, hogy a negatív kritika is lehet építő kritika, és nem feltétlen arra irányul mindig, hogy megbántsuk vele az illető személyt.
 Tudom, most sokaknak felmerül a kérdés, ha ilyen baromi okos vagyok, miért nem teszek én is éppen úgy, mint ahogyan ezt itt nagy ész osztás közepette leírom. Megmondom miért, mert én is ember vagyok, tele hibákkal és az egyik nagy, sőt óriási gigantikus monumentális hibám ez, ami ellen folyton csak küzdök és küzdök, és rendszerint alulmaradok – de nem adom fel! – az pontosan ez, hogy képtelen vagyok kimutatni az érzelmeimet. Kapcsolati téren sínylettem is már meg ezt, és kellett jó pár pofon mire megtanultam, de még így is van mit okulnom. Csak az a bökkenő, hogy míg kapcsolatok jöhetnek-mehetnek, addig családból nem lesz másik! Ami van azt kell megbecsülni, és megtanulni kimondani: szeretlek, bocsánat, sajnálom addig, amíg még nem lesz túl késő.
 Ha valakinek van valami jó egyéniség fejlesztő jó tanácsa, az nyugodtan kommentezhet, mert nagyon érdekelne a dolog, hogyan is válhatna belőlem jobb ember.
 Ma hajnalra ennyi és ami a legfontosabb:

PeAcE!!!

2008. február 11.

Kedves Naplóm!

 

Szégyellem magam, hogy ilyen ronda dög vagyok, hogy írom a naplóm ezerrel aztán meg hopp beáll a nagy szünet, és akkor semmi hír felőlem. Mentségemre legyen mondva, hogy mostanság nagyon zajlik az élet körülöttem.
 Hol is kezdjem, hol is kezdjem hm-hm… Szóval köszönöm jól vagyok, és elég boldog, mostanság kezdek tényleg igazán egyenesbe jönni és elmondhatom azt is, hogy nagyon élvezem a sulit!!! Az órák nagyon klasszak, és a tanárok is tökre kedvesek. Majd vizsgaidőszakban lesznek ők is unszimpatikusak és vérengzők, mint ahogy SZTE-n is így volt :P Nem baj, mert ezért megéri küzdeni úgy érzem!
 Mostanság ápolgatom a baráti kapcsolataimat ezerrel, ahogy csak lehet, voltunk múlthéten szombaton bulizni, ami nagyon klasszul sikerült. Morrisons2 még mindig nagyon klassz hely, sok-sok szingli pasival azt kell, hogy mondjam! Szuper!!!
 Most nem akarok nagy irománygyártásba fogni, mert késő is van, és ma suliból is este negyed 10-re értem haza, meg ki szeretném pihizni magam, mivel holnapra nagy rámolást tervezek. Kicsit ki szeretném pofozni a szobámat! Klassz lesz már várom, remélem holnap is ilyen sok kedvem lesz hozzá, mert elméletben mindig jól működik, aztán a gyakorlatban meg lusta dög vagyok. Irulok-pirulok, de tényleg ez van!:( Sajnos!
 Jó éjt és szép álmokat mindenkinek!!! Czupp és persze természetesen:

!!!ReSpEcT & PeAcE!!!

 2008. február 7.